2014. nov. 21.

Száz év nem a világ



Jacques Prévert:


Hogyan fessünk madarat?

Fessünk először egy kalitkát,
az ajtaját szélesre tárva,
s fessünk aztán
valami kedveset,
valami egyszerűt,
valami szépet,
valamit, ami hasznos
a kismadár szemének,
s támasszuk aztán egy fának a vásznat
egy kertben,
egy erdőben,
vagy egy rengetegben,
s rejtőzzünk a fa mögé semmit se szólva,
sőt mozdulatlan.
Néha gyorsan odajön egy madár,
de olykor hosszú évek is elmúlnak,
míg elhatározza magát, hogy leszáll.
Ne veszítsük el a türelmünk,
várjunk, merengjünk.
Várjunk, ha kell, éveken át,
száz év nem a világ,
hogy gyorsan vagy lassan jön-e meg a madár,
nincs semmi összefüggésben vele,
hogy lesz-e a képnek majd sikere.
Amikor megjön a madár,
- ha megjön a madár -
mélységes csendben legyünk,
várjuk meg, amíg a kalitkába belép,
s bent van, ha már besétált egyszer,
zárjuk be ajtaját gyorsan az ecsettel.
Aztán tüntessünk el minden rácsot vigyázva,
nehogy egy csöpp is hulljon a madárra.
Fessünk aztán egy tündéri szép fát,
s a legszebb ágat
válasszuk a madárnak.
Fessük meg a zöld lombokat, a borzoló szelet,
a napban táncoló porszemeket,
a fű bogarainak zsivaját a nyári melegben,
s várjuk meg, amíg a madár dalolni kezd önfeledten.
Ha nem dalolna a madár,
rossz jel volna, azt mutatná meg - óóó -
hogy a kép rossz, csapnivaló.
De jó jel az, ha a csőre dalra rebben.
Akkor egy tollat a gyerek
a madár szárnyából gondosan kitéphet,
s aláírhatja vele boldogan
a képet!


- Végh György fordítása -

2014. aug. 23.

Milarépa halála



Hogy Milarépa már mindent tudott,
a házát utólszor is felépítette,
és úgy cserélt, kedvére, alakot,
miként tavasszal téli szört a medve;

s szavára dombot növesztett a táj,
s fölfelé hullt a kő, ha ő akarta -
egy este eljött érte a halál
és leült mellé pipálni a padra.

- Eljöttem érted - mondta. - Készülődj! -
Majd sokáig hallgattak mind a ketten.
Messzire néztek, és szemük előtt
eltünt a táj a hízó szürkületben.

- Várj, holnapig még hadd gondolkodom -
szólt Milarépa -, tudom, hogy megértesz! -
A halál elment. S másnap jókoron
indult a láma öreg mesteréhez.

- Ó, Mester - szólt -, a halál hívogat,
de érzem, volna rajta is hatalmam;
ma este még újból meglátogat,
ó, engedd, hogy házamtól elzavarjam! -

A Mester válaszolt: - Megteheted,
ha sajnálod itthagyni por-hazádat;
ha rákiáltasz, szót fogad neked,
de vésd eszedbe: ez tilos varázslat! -

- Ha megteszed, többé nem hajt a fű 
szavadra rózsát, és a kő sem enged
intéseidnek, és az együgyű
bodzák többé datolyát nem teremnek;

enned kell akkor, mikor megéhezel,
s vágyadon nem lesz elmédnek hatalma...
Én ennyit mondok, - te meg úgy teszel,
ahogy a szíved óhaja sugallja...

Így szólt a mester, aztán lefeküdt.
És Milarépa illőn megköszönte.
Hazamentében játszott: színezüst
virágport hintett a meddő rögökre;

szólt a folyónak, folyjon vissza - és
megtette; minden engedett szavának,
a fán halak csipogtak, s a nehéz
elefántok az égen szálldogáltak.

Otthon még egyszer elgondolkodott,
elevődött a felborult világgal.
Utána mindent a helyére rakott,
s még aznap este elment a halállal.


(Garai Gábor verse - a fotó saját)

2014. jún. 13.

Cseresznyét szedni



"Az almaszedésről szóló értekezés régebben elkészült. Cseresznyét szedni egészen más, már csak a zene miatt is. Októberben, amikor az almát szedik, legfeljebb a mátyásmadár rikácsol, néha a szarka is megszólal, egyébként a kertben csend van. A magam részéről a cseresznyefára júniusban föl se megyek, amíg a szomszéd csalitban a fülemüle nem kezd énekelni. Hozzátartozik. Ez a világ itt körülöttünk – mint Baader mondja – nem az eredeti teremtés, hanem annak összetört alakja. Ezért a legszebb itt a tragikus sors és a rom. De az eredeti teremtésről tudunk, és egyszer tapasztalatot szereztem felőle. Délen, amikor egy reggel fehér sziklán feküdtem, virágzó leánderfa alatt, és az aleppo-fenyők hosszú, selymes tűlevelei között, a tenger azúrja csillogott. Fülemülém hangja ehhez az aranyhoz hasonlít, olyan törékeny és nehéz és illatos. Csak bíborba játszó teljesen megérett cseresznye íze hasonlít hozzá.

Azt mondják, hogy a fülemüle éneke szerelmi dal. Biztosan nem az. Ha napkeltekor felébredek, szememet nem nyitom ki, fülemmel a madár hangját megkeresem és hallgatom. A hangból tudom, hogy az ég derült, de keleten van néhány kis fehér bolyhos felhő, a fű harmatos, a szőlőtőkék virágzani kezdtek, az apró legyek már el is lepték, és enyhe délkeleti szél lebeg. Még sokkal többet. Ez az, amit Orpheusz mond, kozmosz aiodész, az éneklő világ. Ember erre a zenére nem képes, legfeljebb Mozart, csakhogy a hang nála – különösen amikor a legszebb – már rom és tragédia.

Lent a völgyben a rigó hősi lírája. A cinkék serege, a csíz, a kakukk és a szarka csörgése, mint a kisdob. Mindez almaszedéskor nincs. Ha a cseresznye utolsó szemét is leszedtem, a szimfónia befejeződik. A szőlő elvirágzott, érik a málna, a ribiszke, a barack.

Az ember már előző napon a fát többször körüljárja, hogy megállapítsa, milyen ágakon a cseresznye mennyire érett, és hol kell szedni. Elvem, hogy létrát lehetőleg nem használok. A létra olyan beavatkozás, amely a fa között és közöttem levő viszonyt zavarja. Úgy vettem észre, hogy a létrát a fa sem szereti. Különösen a cseresznyefa. A cseresznyefa minden fa között a legérzékenyebb. Ágainak növése olyan, hogy az ember közöttük a kényelmes elhelyezkedést mindig megtalálja. Legtöbbször ülőhelyet is nyújt, néha karosszéket. Ezt már gyermekkoromban észrevettem. A fa fensőbb emeletein igen jó pihenők vannak, az ember elhelyezkedhet, bámészkodhat, mindig van elérhető néhány szem, amit leszedhet és megehet, arra is van lehetőség, hogy a kiköpött magot kezébe vegye, és két ujjával megszorítva elpattantsa. Ezt is még gyermekkoromban tanultam. Cseresznyemaggal messze lehet lőni, a szomszéd fáig, szerencsés esetben azon túl is.

Az almafa ágai nem szoktak kényelmet nyújtani. Nem igen lehet üldögélni rajtuk, megtámaszkodni egyáltalán nem. Az alma rózsafajta, mindenesetre hiú fa, saját szépségén kívül egyébbel nem törődik. A cseresznyefa az eszményi lényre hasonlít. Chamfort azt mondja, hogy az eszményi lény a jól nevelt tizenkét éves gyermek. A legjobb lenne, szól, a földön minden trónt ilyen lényre bízni. Kényelem szempontjából más fa számításba se kerül. Legfeljebb még a szilva. Gyermekkoromból emlékszem néhány szilvafára, amely az embert vendégszeretően ágai közé fogadta. A dió ritkán, ha úgy is látszik. A diónak önmagáról naiv gigászi képzete van, és szeret önmagán túlnőni. Ezekre az óriásokra felmászni legtöbbször nehéz, ágai között megpihenni pedig egyáltalán nem lehet.

Az almaszedés és a cseresznyeszedés között az egyik legnagyobb különbség, hogy októberben, délben az ember – ha csak egy kis józanság vezeti – felszeletelt almát eszik, dióval és mézzel. Az almát már legjobb kora reggel fölszeletelni, a mézet ráönteni, hogy délig jó sok levet eresszen. Este a menü zöldségleves és sült gesztenye, musttal. Júniusnak természetesen ilyen gazdag étrendje nincsen. Van azonban valamije, ami éppen olyan rövid ideig tart, és éppen olyan megismételhetetlen és pótolhatatlan, mint a gesztenye: a zöldborsóleves. Aki tökéletes életrend szerint kíván élni, az kora reggel fölmegy a fára, cseresznyével jóllakik, aztán, mikor még a harmat nem párolgott el egészen, a borsót megszedi, árnyékba teszi és kendővel letakarja, hogy délben, ha a leves elkészítésére sor kerül, még tökéletesen friss legyen. A borsót azért kell korán szedni, mert akkor az ember a hajnal üde esszenciáit a későbbi égető nap elől megmenti.

Az ember a legmagasabb szellemmel azonos abban, amit Eckehart mester lélekszikrának nevez, és ez, mint a hinduk tanítják, az ember igazi lénye, az atman, nem teremtett, öröktől fogva létező és elmúlhatatlan. De az ember teremtmény is, született és meghal. Ha pedig teremtmény, nem tud meglenni önmagából. Az ember kiszolgáltatott múlandóságának jele, hogy fennmaradásához erőket kell magába vennie, vagyis táplálkoznia kell. Viszont amit megeszik és megiszik, az sem más, mint Brahman, mint a hinduk mondják. Mert a táplálék Brahman, tanítják az Upanisádok. A táplálék Brahman; emellett ki kell tartani. Ezért fontosak az érzékek. Amit mesterem, John Cowper Powys az érzékek védelmében írt, azt az utolsó betűig megtanultam, és követem. Valószínűleg az egész világirodalomban alig van megrendítőbb jelenet, mint Geard polgármesteré, aki Powys Glastonbury-regényében húsvét vasárnapján hatalmas kenyeret vesz hóna alá, a kancsóba bort tölt, kimegy a kertbe a virágzó fák alá, letérdel, a kenyérből kolosszális darabokat tör, magába tömi, és hosszú kortyokban issza rá a bort, miközben a feltámadásra gondol, és könnyei patakzanak. Ez az úrvacsora. Szememben ez az ember csillapíthatatlan Brahman-éhségének grandiózus ábrázolása, sokkal több, mint bármiféle önmegtagadás. (...)

Almát sem lehet úgy szedni, hogy az ember a hajszát magával hozza. A hajszát Kassner úgy nevezi, hogy túlerőltetés. Korunk életében ezt tartja a legsajnálatosabbnak. Guillén úgy jellemzi, hogy: siess élni. Az élet maga szétfoszlik a nemlétezőben. Idegesség, kapkodás, időpánik. A magam részéről a hajsza szót tartanám meg. Ez az, ami a modern munkabarbarizmussal jár. A munka története a lét korrupciójának története. Kenyeredet verejtékeddel keresd meg. Micsoda átok! És nem lehet rajta változtatni. Munkaboldogság nincs. Munkaöröm pedig csak egy, ha azon dolgozom, hogy a világot és önmagamat eredeti helyére visszaigazítsam, és ismét normálissá tegyem. Ami most itt van, nem az. Ez itt narkotikum, menekülés, öngyilkosság, düh, őrjöngés, bőszültség. És amikor a hecc nem megy tovább, még kell valamit hazudni. Jobb, ha meg sem mondom. Amikor a külső világ felépítése a belső lerombolásán nyugszik. Pillanatnyilag, azt hiszem, ez az, amitől az ember a legjobban szenved. Olyasvalamit kénytelen csinálni, amivel önmagát, nagy erőfeszítéssel és összpontosított figyelemmel, képességeinek és tudásának teljes bevetésével, sőt ezen felül (túlerőltetés), a semmibe szórja. Almát sem lehet barbáran, hajszával és őrjöngve szedni. Kezéből a legszebb kicsúszik, leesik és megsérül. De cseresznyét egyáltalán nem. És nem az ellenkezőjét kell tenni annak, mint amit az ember tesz, ha dolgozik. Nem. A cseresznyeszedés más életrendhez tartozik. Ahhoz, ahol nincs idegesség és sietség és túlerőltetés, és minél rövidebb idő alatt minél többet. Ahol nincs hajsza. A cseresznyeszedés nem megnyugvás. A munkabarbarizmussal semminemű viszonylata nincs. Ahhoz, hogy az ember cseresznyét tudjon szedni, egyszerűnek kell lenni, vagyis normálisnak. Egyébként csak kapkod, és jobban teszi, ha futballmeccsre megy. A cseresznyeszedés tökéletesen izgalommentes foglalkozás. Ha az ember a fa tetején jól elhelyezkedett, kosarát alkalmas helyre, keze ügyébe akasztotta, a kampót, hogy a külső gallyakat be tudja hajlítani, szépen az ágra fektette, mindenre van idő. Gyönyörködhet a tájban, akár az alatta levő kertben, amelynek arca innen felülről egészen más, mintha en face lenne a szomszéd fákkal. Rágyújthat, közben hallgatja a fülemülét vagy a rigót, és nézi, hogy a napfény miképpen ragyog a nyugati égen, a habos jégkristály felhő gomolyán. Közben a cseresznye szárát tövén óvatosan megfogja, a növés irányának ellenkezőjére fordítja, hogy az könnyen engedjen, és erőszak nélkül leváljék. A gyümölcsöt a kosárba teszi, kettesével, hármasával, ahogy éppen sikerül. Három szemnél többet egyszerre nem ajánlatos, mert a gyümölcs megsínyli.

A fa tetején, cseresznyeszedés közben olyan tapasztalatra tettem szert, amit sem zongorajáték, sem írás, sem gondolkozás, sem utazás közben nem éltem meg. Ez a szabadságról való tapasztalat. Mert semmiféle más tevékenységben ezt nem tettem meg, fel kellett tételeznem, hogy nem vagyok sem művész, sem író, sem kalandor, sem gondolkozó. Minden valószínűség szerint egyszerű ember vagyok, aki szabadnak magát az egyszerű életkörülmények és feltételek között érzi és tudja. A szabadságról csak annyit tudok mondani, hogy sem nem kellemes, sem nem kellemetlen, de inkább kellemes. Izgalomnak semmi nyoma. A magam részéről teljesen kinyíltnak éreztem magam, és ez jó volt, egyenesen jó. Mintha valakinek egyenesen szemébe tudtam volna nézni. A dolgok sem nem akadályoztak, sem nem tértek ki, és nem tűntek el. A legegyszerűbben úgy mondhatnám, hogy minden dolog az volt, ami, és ott volt, ahol volt. Az egészben volt valami a geometria megingathatatlanságából. A szabadság számomra régebben a teljes akadálytalanságot jelentette; ez persze nem szabadság volt, hanem önkény; most tudom, hogy szabadnak lenni annyi, mint biztos tudatában lenni annak, mi van, és hol van, és tudni, hogy a dolgok között miképpen kell mozogni. A kosár ott lóg a gallyon, a kampó mellette fekszik, ha ezt a cseresznyefürtöt el akarom érni, ide kell lépnem, hogy kockázat nélkül leszedhessem, és a kosárba tehessem. A kosár egyébként már félig megtelt, le kell szállnom, a fa tövében levő nagy kosárba ki kell ürítenem, mert a gyümölcs így törődik, és gyorsabban romlik.
Az a tudat, hogy nem vagyok se művész, se gondolkozó, sem író, sem egyéb, hanem egyszerű ember vagyok, különös elégtétellel töltött el. Különleges mutatványok alól felmentve éreztem magam, és ez hozzájárult ahhoz, hogy szabadságomat meg tudjam érteni. Semmi produkció. Semmi szenzáció. Semmi kényszer. Semmi, ami a rendtől eltér, vagyis semmi abnormitás. Már maga az, hogy a tapasztalat nem volt hirtelen felszabadulás, vagyis nem volt megrázkódtatás. Egyszerűen itt volt, nem mint jelenet, hanem mint jelen. Nem az, hogy most pedig csinálhatok, amit akarok, nem felujjongva, mint Pál apostol írja: nekem most már mindent szabad! A szabadság csak addig izgalom, amíg nincs, amíg az emberben van valami, ami tiltja; mihelyt minden lehetőség megnyílt, és az emberből az önmaga iránt tanúsított ellenállás eltűnt, annyira egyszerűvé válik, hogyha külön nem szerez róla tudomást, észre se veszi. Valószínűleg igazuk van azoknak, akik azt mondják, a földet egészen könnyen paradicsommá lehetne tenni, csak mi tesszük pokollá.

Különös, hogy gyermekkoromban, ha valami nem tetszett vagy bántott, esetleg olyan emberek jöttek, akiket nem kedveltem, a cseresznyefára másztam, akkor is, amikor gyümölcs a fán már régen nem volt, nyáron vagy ősszel, egészen fenn a karosszékbe ültem, és rövid idő alatt kiengesztelődtem."


(Hamvas Béla: Cseresznyét szedni - részlet, a fotó és a cseresznyefa saját)

2014. ápr. 8.

Zita császárné és királyné kér bebocsátást!



A ceremóniamester bekopogtatott a kripta ajtaján. 
– Ki van odakint? – kérdezte belülről egy szerzetes. 
– Zita, Ausztria császárnéja, Magyarország koronás királynéja, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia, Lodoméria és Illíria királynéja, Jeruzsálem királynéja, Ausztria főhercegnéje, Toscana és Krakkó nagyhercegnéje, Lotaringia, Bar, Salzburg, Stíria, Karintia, Krajna és Bukovina hercegnéje, Erdély fejedelemasszonya, Morvaország őrgrófnéja kér bebocsátást. 
– Nem ismerem!
A ceremóniamester újra kopogtatott.
– Ki van odakint?
– Zita császárné és királyné kér bebocsátást!
– Nem ismerem!
A ceremóniamester harmadszor is bekopogtatott.
– Ki van odakint?
– Zita, szegény bűnös halandó kér bebocsátást!
– Lépjen be!



Zita, az utolsó királynénk – aki soha nem mondott le a magyar trónról

2014. febr. 28.

"Örülök, hogy visszatértem!"



Norma Macaulay egyedülálló anyuka, aki két fiával, Cameronnal és Martinnal él Glasgowban. Mióta Cameron beszélni kezdett, úgy írja le gyerekkorát, hogy azt Barran töltötte el, egy távoli szigeten a skóciai Külső-Hebridáknál.
Cameron két éves korától kezdve meséli ezt a történetet és ahogy növekszik, a történet mit sem változik...

The Boy Who Lived Before

Jim B. Tucker

2014. febr. 3.

Amiben az én illúziója megszületik



Énzen, tezen, őzen, avagy a macska ketté van vágva...

Csong An Szunim magyar zen szerzetes előadása.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...