Néhány napja, épp, amint a nappaliban ültem az egyik fotelban, megmozdult a velem szemben lévő polcon az egyik könyv. Előbb csak szép lassan kezdett kicsúszni a szomszédai szorításából - kezdetben láthatóan nehezére esett a dolog -, majd amikor elérkezettnek látta az időt, egy hirtelen elhatározással a mélybe vetette magát és lehuppant az alatta lévő székre. Társai elképedve és néma csendben figyelték ezt a hallatlan merészséget. Nekem nem okozott különösebben meglepetést a váratlan akció, általában hasonló szokott történni, ha egy könyv mondani akar valamit. Mit is tehetne, hiszen beszélni nem tud, ugye? Nincs ebben semmi rendkívüli, bár mostanáig még egyik sem vetemedett arra, hogy minden engedély nélkül csak úgy leugorjon a helyéről. Inkább csak apróbb trükkökhöz szoktak folyamodni: épp ott nyílnak ki, ahol kell, pakoláskor az egyik leesik a földre és ilyesmi. Mégsem kezdhet el kiabálni, hogy hahó, itt vagyok, tessék kinyitni! Hogy nézne az ki, nem is lenne illendő, ha a könyvek hangoskodnának a polcokon és a könyves szekrényekben, nem lehetne tőlük aludni. Amelyik mondani akar valamit, az szépen, csendesen, udvariasan lépjen elő és nyíljon meg előttem. Az még belefér a házi etikettbe, a lármának nem vagyok a híve.
Érdeklődve mentem hát oda, vajon mi a napi "üzenet". Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című könyve volt a kis bátor és a kételkedésről szóló résznél vált ketté. Ez sem lepett meg, hisz az előző napokban gyakran eszembe jutott ez a téma, nem csak a vallásokkal, hanem a hétköznapi élettel kapcsolatban is. Elég csak megnéznünk a közösségi oldalak beszélgetéseit, vagy az internetes újságok, blogok hozzászólásait, mennyi romboló szándékú, sehova sem vezető kritika, megjegyzés fogalmazódik meg a szűkebb vagy tágabb környezetünkről, a vallásokról, világnézetekről, elsősorban pedig a politikáról. Régebben azt hittem, jobbító szándék húzódik meg az ilyen típusú bírálatok mögött, de mintegy 20 év után (a rendszerváltástól kezdve) már látom, hogy többnyire semmi ilyesmiről szó nincs. Pusztán és kizárólag a mindig és mindennel szembenállás mutatkozik itt meg elemi erővel, a soha semmivel egyet nem értés, semmilyen döntés és annak következményeinek nem vállalása, valamifajta illuzórikus "függetlenség", vagy különállás ködébe burkolózás. Ráadásul az ilyen gondolkodás és viselkedés következményeinek a legcsekélyebb belátása nélkül.
A könyv által felkínált idézet annyira idevág és helyénvaló, hogy be is másoltam egy részt belőle, íme:
"Néha azt kell hinnem, hogy a kétség még talán nagyobb akadálya az emberi fejlődésnek, mint a vágy és a ragaszkodás. Társadalmunk az okosságot értékeli a bölcsesség helyett, s a szellemi teljesítmények legfeleslegesebb, legharsányabb, legkevésbé hasznos teljesítményeit ünnepli. Oly hamis módon vagyunk "kifinomultak" és neurotikusak, hogy a kételkedést is igazságnak látjuk, a kétséget pedig, amely nem más, mint az én kétségbeesett kísérlete, hogy megvédje magát a bölcsességtől, az igaz tudás céljának és gyümölcsének. A csalárd kétségnek ez a formája a szanszára hitvány ura, akit "szakértők" falkája szolgál, nem a nyíltlelkűséget és a termékeny kételkedést tanítják, amire, mint Buddha bebizonyította, szükségünk van, arra, hogy kipróbáljuk és bebizonyítsuk, hogy mit ér a tanítás, hanem a kételkedés romboló formáját, amely elvezet bennünket oda, hogy semmiben se higgyünk, semmiben ne reménykedjünk, és ne legyen semmi, amiért éljünk.
Modern képzésünk belénk neveli a kétség e dicsőítését, olyannyira, hogy szinte kialakult a kételkedés vallása, amely szerint, ha azt akarjuk, hogy értelmesnek tartsanak bennünket, akkor jobb, ha mindenben kételkedünk; mindig arra kell rámutatnunk, mi a rossz és ritkán rákérdezni, mi is a helyes vagy jó, cinikusan leszólni az örökölt szellemi ideálokat és filozófiákat, s mindent, amit jóindulat vagy az ártatlan szív parancsa teremtett.
Buddha másfajta kételkedésre szólít, "amint az aranyat vizsgálják, megolvasztják, felvágják, dörzsölik, hogy ellenőrizzék tisztaságát". Az igazságot feltáró kételkedésre nincs meg az éleslátásunk, a bátorságunk, a felkészültségünk. Az ellentmondás tiszta szenvedélyére tanítottak bennünket, amely ismételten megfosztott minket mindenféle igaz, a szélesebb és nemesítő igazság iránti nyitottságtól.
Arra kérnélek benneteket, hogy a kételkedésnek a modern, nihilisztikus formája helyére tegyétek azt, amit úgy neveznék, hogy "nemes kételkedés"; azt a fajta kételkedést, amely a megvilágosodás felé vezető ösvény elidegeníthetetlen része. Fenyegetett világunk nem engedheti meg magának, hogy megtagadjuk a misztikusok ránk hagyományozott tanításainak igazságát. Ahelyett, hogy másokban kételkedünk, miért nem kételkedünk saját magunkban; ostobaságunkban, képzelgéseinkben, abban, hogy már mindent értünk, ragaszkodásunkban és tévelygéseinkben, szenvedélyességünkben, amellyel az úgynevezett valóságot magyarázzuk, miközben semmit nem tudunk a csodálatos és mindent átfogó bölcsességről, amelyről a mesterek és a Valóság küldöttei beszéltek nekünk.
A kételkedés nem betegség, hanem valami hiányának a jele, amit a mi hagyományunkban "Szemlélet"-nek nevezünk, s amely a tudat természetének s ezáltal a valóság természetének felismerése. Amikor a Szemlélet jelen van, akkor a legkisebb lehetőség sincs arra, hogy a kétkedés befurakodjék, hiszen akkor a valóságot önnön szemével nézzük. De amíg el nem érjük a megvilágosodást, elkerülhetetlenül lesznek kétségeink, mivel a kételkedés a meg nem világosodott tudat alapvető tevékenysége. A kétségeket egyetlen módon kezelhetjük, sem nem szabad elnyomni, sem nem szabad teret adni nekik.
A kétségek megfelelő kezeléséhez igazi ügyességre van szükségünk, s látom, hogy milyen kevés ember van, akinek akár csak elképzelése is lenne arról, miként űzze el kétségeit, vagy hogyan használja őket. Nem ironikus-e, hogy egy civilizációban, amely annyira dicsőíti a kiábrándultság és kétség erejét, alig van valaki, akinek meglenne a bátorsága arra, hogy a kételkedés alapját vonja kétségbe, hogy megtegye azt, amit egy hindu mester így fejezett ki: fordítsd a kételkedés kutyáit szembe magukkal a kétségekkel, hogy leleplezd a cinizmust, s feltárd miből is jön a félelem, elkeseredettség, reménytelenség és lehangoltság. Azután a kétség már nem lesz akadályozó tényező, hanem a megvilágosodáshoz vezető kapu, s amikor a kereső tudatában megjelenik a kétség, örvendezve fogadja, mert ez azt jelenti, hogy mélyebbre jutott az igazságban."
Nagyon jó kérdés: amikor határozottan állítunk valamit, cáfolunk, vitatkozunk, vagyis
kételkedünk, akkor először miért nem kételkedünk magunkban, "saját ostobaságunkban, képzelgéseinkben, abban, hogy már mindent értünk, ragaszkodásunkban és tévelygéseinkben, szenvedélyességünkben, amellyel az úgynevezett valóságot magyarázzuk". Miért is?
Megközelíthetnénk a dolgot a másik irányból is: mi a megelégedettség, mi okozza az elégedettség hiányát? Ez valami olyasmi, amit készen kapunk, ha különböző feltételek teljesülnek, akkor azok vagyunk, ha nem, akkor elégedetlenek, vagy keményen meg kell dolgoznunk érte, életünk minden pillanatában, percről perce? Melyek ezek a feltételek, ki szabta meg őket? Az ismert "öt buddhista fogadalom" egyik eleme ("Törekszem a megelégedettségre") azt tükrözi, hogy a megelégedettséget nem kizárólag várni kell a sorstól, hanem tenni is kell az eléréséért. A cél nem az, hogy újabb és újabb célokat tűzzünk ki, amelyeket elérve elégedettek lehetünk, hanem elsősorban a vágyaink olyan szintű, elfogadható "rendezésére" van szükség, amelyik összhangban áll valódi életcélunkkal, mindennapjainkkal és lehetőségeinkkel, így megteremtve az elégedettség elérésének reális esélyét. Az elégedettség tudati folyamataink eredménye: a hétköznapi életünkben mindent számtalan módon megítélhetünk, még a minket ért nehézségek is más megvilágításba kerülnek, ha törekszünk arra, hogy megértsük mélyebb jelentésüket és nem összetörünk az események súlya alatt. De alapvetően nem is a nagy csapások kezeléséről van itt szó elsősorban, hiszen a korábban említett, mára általánossá vált destruktív szemléletmód mögött a legtöbb esetben nem is áll ilyesmi. Inkább csak a következmények fel nem ismerése és annak a hiánya, hogy egy kedvező tudati hozzáállással saját életünk is más irányt vehet. Ha ugyanis TÖREKSZEM az elégedettségre - a különböző külső hatásoktól függetlenül -, akkor sokkal nagyobb esélyem van annak a tényleges elérésére is, mintha ezt nem tenném és csak a világtól várnám, hogy kedvezőre forduljon minden. A dolog sajátossága, hogy ez utóbbi esetben valószínűleg ez az állapot soha nem is fog bekövetkezni, vagy csak rövid pillanatokra, mert ha alapvetően az elégedetlenség mozgat, akkor erre az elégedetlenségre mindig találni is fogok okot. Nem valamifajta "rózsaszín ködbe" burkolózásról, az események teljes figyelmen kívül hagyásáról van itt szó, hanem a valóság és végső soron saját érdekeink tényleges felismeréséről.
Még mélyebb szinten: folyamatosan, mindenben kételkedni, mindig mindent "jobban tudni", egyet jelent a tudatlansággal, mert ez a világ relativitásának fel nem ismerése, annak a be nem látása, hogy a fogalmi gondolkodás keretei között végső soron minden állítás hamis, más megközelítésben mindegyik igaz, de ez pusztán más feltételek meglététől, vagy azok hiányától függ. A ragaszkodás a téves nézetekhez nem más, mint a személyes én diadala a bölcsesség és a szabadság felett.
Pásztor Zoltán
