2012. márc. 31.

Írtál kommentárt valamihez?

Fotók: Pásztor Zoltán


"– Ki az? Van itt valaki?! Nono, észre sem vettem, amikor bejöttél! Hát te ki fia borja vagy?
– A te tanítványod vagyok, ó, mester és....
– Nekem számtalan tanítványom van, én vagyok a híres Sántipa, talán olvastad azt a kommentáromat a ...
– Én vagyok a földműves a sziklákról, hát nem emlékszel?
– Ó, hát te vagy az! Mondd csak fiam, mire vitted? Írtál kommentárt valamihez?
– Nem, én csak beteljesítettem a mahámudrá-sziddhit és elértem az ellobbanást.
– Hát ez derék ... tudod ... én pusztán elméleti síkon ... de ott korrektül, filológiailag támadhatatlanul ... azaz ... de mondd csak, tudod, én már öreg vagyok, nincs sok felesleges időm, nem emlékszel esetleg arra, amit annak idején tanítottam neked? Bizony, azt én már elfelejtettem. (...)"

(Részlet Soós Sándor: A 84 mahásziddha legendája című könyvéből)


2012. márc. 21.

Virágok völgye

Pan Nalin, Párizsban élő indiai filmrendező munkáit a magyar kritikusok nem szokták túlzottan szeretni. Előző nagyfilmjét, a világi élet körforgásába visszazuhanó, majd a két világ között őrlődő egykori buddhista szerzetes történetét, a Szamszárát még viszonylag kedvező visszhang fogadta itthon, a következő alkotását, a Virágok völgyét azonban többnyire keményen "lehúzták". Pedig az Alexandra David-Néel Fekete mágia, szerelmi mágia - avagy az ismeretlen Tibet című regénye nyomán készült film igenis szerethető.



Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az újabb film bizonyos szempontból jobb, pontosabban: a "virágbeszéd" központba állításával (a film címe, az eutanáziát végző vállalat neve, a balesetet okozó autó felirata, valamint a tanítás konkrét említése) a buddhizmus legmélyebb szintjeinek értelmezésére is alkalmat teremt. Hogy ez a buddhista kultúrkörben nem túlzottan (vagy egyáltalán nem) járatos európai nézőnek nem sikerül, nem feltétlenül a film hibája. 
Pan Nalin mindkét filmjének kiindulási pontja ugyanaz: a vágy. Csakhogy míg Tashinak, a Szamszára főszereplőjének a normális, hétköznapi élet keretei között kell megvívnia a maga csatáit, addig Ushna (Mylene Jampanoi, aki egyesek szerint egy "Monica Bellucciba göngyölt Sophie Marceau") és Jalan (Milind Soman), a Virágok völgye szerelmespárja (akik állítólag a valóságban is egy párt alkotnak) természetfeletti képességek birtokába jut és vissza is él ezzel a lehetőséggel. Igaz, a film talán kicsit szentimentális, meseszerű, viszont kiválóak a színészek (nekem a kedvencem Yeti, az embervadász - Naseeruddin Shah), a rendező néhol egészen különleges hangulatot teremt (mint pl. a lenti metrós jelenetben) és a film filozófiai mélységei is szinte határtalanok: mindenki addig merül el benne, ameddig kedve tartja.


Az eredeti ajánló szerint: "A Himalája hegyei között egy rablóbanda garázdálkodik. Vezetőjük Jalan, akit emberei a halálba is követnének. A hosszú évek alatt összekovácsolódott csapat bomlásnak indul, amikor a gyönyörű Ushna feltűnik az életükben. A fiatal lány nem akar elmozdulni Jalan mellől, akit már azelőtt ismert álmaiból, mielőtt találkoztak volna. Ahogy kapcsolatuk egyre mélyebbé válik, úgy távolodik el Jalan régi társaitól. Ushna mellett megtapasztalja a szenvedélyes szerelem mindent elsöprő gyönyörét. Érzelmeik egyre veszélyesebb vizekre hajtják őket, hogy szerelmük örökké éljen, megkísértik a természetfölötti erőket. Halhatatlanság utáni vágyukkal magát a sorsot hívják ki maguk ellen."
Szóval, Virágok völgye: az európai és az ázsiai film különleges keveréke, klassz zene, jó szereplők, egy egzotikus utazás egy általunk kevésbé ismert világba, nem utolsó sorban pedig - nem kevés levonható tanulság sokat akaróknak. Vágyakról, szenvedélyről, uralomról, lemondásról, sorsról, következményekről. 
Ugye, milyen ismerős ez a játék?

P. Z.


A filmben - igaz, elég bizarr jelenetben - hangzik el a "felébredettek imája", amelyet egy korábbi posztban már idéztem, egy másik változatában a dalai láma életéről szóló Kundun című filmben is szerepel.

2012. márc. 15.

Jelentések Szibériából



"A világkorszakok fordulópontján, amikor már erősen érződik, hogy a korábbi társadalmi rend és kultúra nem tartható fenn tovább, a vallások titkos tanításait egyszer csak elkezdik megörökíteni. Amit addig csak mester személyesen adhatott át a kiválasztott tanítványnak, elkezdik kőbe vésni, pergamenre írni, nem törődve azzal, hogy esetleg avatatlan kezébe jut. E titkok tudóiban mintha az a szándék uralkodna, hogy mindenképp tartsák meg azt az ösvényt, azt a szellemi utat, ami előzőleg fenntartott egy egész kultúrát és erőt adott neki. Ha ez elvész, többet kitalálni nem lehet, ezt a szellemi világot az ember újra megalkotni már nem tudja."

Schmidt Éva (Budapest, 1948. június 18. – Hanti-Manszijszk, 2002. július 4.) tudományos kutató, tanár, néprajztudós és nyelvész 1991-től 2002-ben bekövetkezett tragikus haláláig Nyugat-Szibériában, Belojarszkijban élt a manysik és hantik között. Hagyatékát 20 évre titkosította.

A hanti jóslat

"Van egy kapu az itteni és a túli világ között, s ezen a kapun időnként mindenkinek át kell lépnie, különben olyanok leszünk, mint az az ember, akit soha nem hagynak aludni, álmodni. A túli világból az ősök, a szellemek, az istenek üzennek, a dalban, a szertartásban, a regében, melyek egy pontba gyűjtenek múltat, jelent, jövőt. Mint mondta, a nyugati kultúra elvágja a túli világhoz vezető ösvényt. És a magyarság ezer éve egyre csak nyugatra tekint, kelet felé közülük csak kevesen. Pedig a keleti népek, akik valaha egyetlen szellemi kontinenst alkottak – s ebbe a mai magyarok ősei is beletartoztak –, ma is testvéreiknek tartanak minket, úgy tekintenek ránk, mint az egyetlen európai rokonra, aki nem tűnt el a népvándorlás utáni süllyesztőben, és nem feledte el, ki is valójában."

Éva éneke (Sólyomfi-Nagy Zoltán verse)

Sámánösvényen I. II. III. IV. V. VI. 

"Schmidt Éva személye, életműve körül hasonló kultusz körvonalazódik, mint amilyen Hamvas Béla körül alakult ki – főként halála után."

Most zajlik:

A hagyaték (teljes film):




Schmidt Éva néprajzkutató üzenete

"Évát már életében legendák vették körül, melyek halála után és halálának körülményei kapcsán csak fokozódtak. Sokan őrültnek tartották életében, halála körülményei, végakarata tovább fokozta az értetlenséget körülötte. Mind a mai napig meg nem értés és vita övezi végrendeleteit és hagyatékának sorsát is.

Évát két pólus, két fontos összetevő jellemzi. Egyfelől a tudósi énje, másfelől a sámánokhoz közel álló sámáni énje s az ezzel együtt járó, archaikus létfelfogása. Az egyik, a közönséges halandók által tapasztalható világ, az általunk élt világ gondolkozása nem feltételezi, nem fogadja el, ismeretlennek tartja, a másik énjéhez tartozó, titkokat rejtő, mágikus másik énjét, a másikat. Évánál pont fordítva volt, a szellemvilágot a létezés alap fundamentumának tartotta. A mi világunkat csak következménynek fogta fel, nem tudta elképzelni elsődleges, primér fontosságúnak. Nála a két világ egységet alkotott." 

Reinkarnáció és sámánizmus:



Sámán mítosz

I. részII. rész.

2012. márc. 13.

Tud mást is, különbet is



Március 12.
2012-ben nekem ezen a napon kezdődött a tavasz.
Sokféleképpen számítják: van csillagászati, meteorológiai, van, aki a tél végi fagyok elmúltát veszi figyelembe, esetleg a tartósabb melegebb idő beköszöntét, az első rügyek kifakadását. Kinek hogy...
Nekem minden évben az a nap, amikor a feketerigó énekét első alkalommal meghallom.
Az idén ez március 12-én történt. Egy szép példány a kertünkben lévő legmagasabb fenyőfa csúcsára telepedett (fenti videó), és onnan, jó 10 méter magasból kürtölte világgá mondandóját, ami - mint tudjuk - nem csak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is

Fotó: P. Z.
A hímek minden évben tél végén, februárban, márciusban foglalják el territóriumukat és énekükkel csalogatják a tojókat, valamint így próbálják meg távol tartani a többi hímet. Ettől a pillanattól kezdve a természet hangulata gyökeresen megváltozik: az addigi melankolikus, üres tér élettel telítődik.  Az erdőkben, vagy akár a városi parkok közelében gyakran felcsendül egyedi, könnyen felismerhető zenéjük, lenyűgöző dallamaik.
Kitaláltam, hogy a feketerigó énekéről a nyáron jó minőségű felvételeket készítek - ha technikailag sikerül megoldanom -, majd lassítással és összevágásokkal "megkomponálok" egy különleges zenét. Egyedül a jogdíjakkal nem vagyok tisztában. Remélem, néhány kukacban és egy kis gyümölcsben ki tudunk egyezni...

P. Z.

2012. márc. 11.

A „tudás”: mint homokszemek a strandon



Az egyetlen módja, hogy megértsük, hogy a cselekvő nem-én: a dzshánába való belépés. Ez azt jelenti, hogy kilépünk a cselekvés tavából. Ez az egyetlen módja, hogy valaki valóban megértse, hogy a cselekvő nem-én: az öt érzék tavából való kilépés, és a hatodik érzékben való időzés. Mivel csak a tudat-tudatosság marad, kis idő múlva akár akarja valaki, akár nem, akár igaznak gondolja, akár nem, be fogja látni, hogy amit tudásnak nevezünk, az csak felmerül és tovatűnik. [A tudat-tudatosság] szemcsés, darabos.
Ezeknek a dzshánáknak az a célja, hogy a gyakorlatból tanulva, lépésről lépésre több és több tudatosságot engedjünk el. Olyan ez, mintha felszeletelnénk a tudat-tudatosságot. Hagyjuk, hogy a tudatosság abbamaradjon, elnyugtatva és lecsillapítva azt, engedve, hogy megszűnjön. Aztán a tudatosság teljesen abbamarad hosszú időre, ami a niródha-szamápatti  (a megszűnés elérése). Ez minden érzett és észlelt [dolognak] a megszűnése (szannyá-védajita-niródha). Aki tapasztalatot szerez ennek eléréséről, azt mondják arahanttá vagy anágámivá válik. Miért? Mert meglátta a tudatosság végét, elérte azt mint tapasztalatot.
Ezzel a tapasztalattal nincsenek többé gondolatok, elméletek vagy fogalmak. Ez a puszta tapasztalat. Belátásra kerül, hogy minden, ami korábban énnek tekintettünk tévedés (avijjā) volt. Mi volt a nem-én? Felismerjük, hogy számtalan létesülésen keresztül, miket tekintettünk én-nek, és hogy ez eredményezte az oly sok újraszületést és abból következő szenvedést. A [szenvedés] oka az irányítás, a cselekvés és a sóvárgás (tanhā) volt. Amikor átverekedjük magunkat a szamszarán, a boldogság felé haladva, elhagyva a szenvedést, mindig jelen van az irányításra törekvés. Ez azt, amit nem akarunk észrevenni. A dzshánákat megtapasztalva és a függőségen felülemelkedve azonban mindezen túljutunk. Ez nem olyan, amit meg lehet tanulni. Ez az, ami belátott és megtapasztalt. Ez Buddha nem-én tanításának ragyogása, ami mindennek a mélyére hatol.
Azt mondják, a Dhamma a forrás. Aki nem követi a [tudat] következményeit, nem veszik el a fogalmi sokasításban. Aki helyesen megragadja a [Dhamma] kellős közepét, utána jár a lényegének és annak, hogy mi az, amit én-nek tekintünk, a testtől a tudatig, a tudattól a cselekvőig, a cselekvőtől a figyelőig, az beláthatja, hogy a figyelő nem-én. Az csak okok és feltételek [függvénye]. Az egész csak egy folyamat. Megérthető továbbá, hogy Buddha miért mondta, hogy nem a megsemmisülést tanítja. A megsemmisülés azt jelenti, hogy van valami, ami létezett, és az le lett rombolva. Az örökkévalóságot sem tanította azonban, ami azt jelentené, hogy van valami, ami soha nem rombolódik le. A középutat tanította, vagyis a függő keletkezést.
Az a folyamat, amelyet az újraszületések során én-nek tekintettünk egy üres folyamat. Okok következmények, okok következmények, okok következmények, csak egy folyamat. „Amikor felmerül ez, akkor ez is létrejön, amikor ez elmúlik, akkor az is elmúlik.” Ez Buddha tanításának lényege. Minden alá van vetve az [okság] törvényének. Aki képes belátni, hogy minden az okság törvénye alá vetett, az teljesen belátta a nem-én (anattā) természetét. A szamszára ez által megkapta a kegyelemdöfést, és az újraszületések, az öregedés, a halál és a szenvedés hamarosan véget érnek. Ha azonban még egy kicsi hátra van ennek belátásából, bármely csekély mértékben is, az világkorszakokra a szamszárában maradást eredményezi. Minden létező én-telen. Az egész kóceráj!

2012. márc. 9.

Éltem, nem bánom hát, hogy meghalok

Fotó: P. Z.

SZILIOMOMO ÖREGKORÁBAN
 
Itt ülök kint, a ház előtt,
a nagy, viharverte,
töredezett szélű, lapos homokkövön,
amelyet még néhai apai nagyapám,
Maszaviszteva görgetett fel ide
a völgyből ülőkének,
és amely része a földnek, 

itt ülök,
és néhai apai nagyapámra,
Maszavisztevára gondolok,
aki után csak ez a nagy, viharverte,
töredezett szélű, lapos homokkő maradt,
amikor maga is része lett a földnek. 

Búcsú az ifjúságtól
 
Jó volt az izmok rugalmassága,
a feszülés
és ernyedés,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a csontok szilárdsága,
a tartás
és keménység,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a láb fáradhatatlansága,
a könnyűség
és fürgeség,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a kéz biztossága,
a nyugalom
és rezzenetlenség,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a szem élessége,
a megpillantás
és felismerés,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt az elme fogékonysága,
a kíváncsiság
és merészség,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a gondolatok szárnyalása,
a magasság
és mélység,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a szív tisztasága,
a gyanútlanság
és őszinteség,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt az érzések izzása,
az öröm
és elragadtatás,
búcsúzom tőled, ifjúság,

Haldokló dala I.
 
Éltem,
nem bánom hát,
hogy meghalok. 

Haldokló dala II.
 
Hosszú utat kell megtennem a haláltól a születésig.
De nem félek, mert megint lesz erőm.

2012. márc. 6.

Hála legyen neki, Isten nem reális

Fotók: P. Z.

 
Üldögélő így szólt Rózsapalásthoz:
- Az államok fölött rendetlenség lett úrrá. A dolgok annyira bonyolódtak, hogy a bennfentesek tudása csődöt mondott. Mit kellene tenni?
- A régiek azt mondták, hogy a hatalmat ilyenkor egy parasztra kell bízni; a régebbiek azt mondták, hogy egy vademberre; a még régebbiek azt, hogy egy asszonyra.
- És mit mondasz te?
- Tekintet nélkül arra, hogy az államokban a rendetlenség, vagy a rend az úr, a hatalmat egy ötéves gyerekre bíznám.
- Miért nem vállalod magad?
- Mert még különbséget tudok tenni a jó és a rossz között; mert az embereket hasznuk, és nem arcuk szerint ítélem meg; mert kezem már a munkához szokott és elfelejtettem játszani; mert azt hiszem, hogy jó király lennék, ha az embereket boldoggá akarnám tenni; végül pedig, mert már tapasztalt vagyok.
- Öreg vagy és bölcs. De mondd, ha már tudsz, nem vagy-e tudatlan? Ha bűnös, ártatlan? Ha nem cselekszel, nem nyerted-e vissza a tevékenységhez való erőt? Ha már megértél, nem vagy-e újra gyermek?
- A mai embert a végzet elérte. Az államok fölött rendetlenség lett úrrá, s a dolgok már annyira bonyolódtak, hogy a bennfentesek tudása csődöt mondott. Hogyan történhetett? Azt hitték, hogy a kis rendetlenséget a kis tudású ember szünteti meg, a nagy rendetlenséget a nagy tudású, az igen nagy rendetlenséget az igen nagy tudású. Reálisnak hívták azt az embert, aki ravasz volt és elvetemült. Ebben az emberben, mint a régi mondás szól, egyesült egy angyal tudása és egy ördög tapasztalata. Gondolata mögött hátsó gondolat van, hitében rosszhiszeműség. Senkiben sem bízik, minden szóban kételkedik. S amikor már tele van hátsó gondolattal, rosszhiszeműséggel, bizalmatlansággal és kételkedéssel, mert mindenkiről feltételezi, hogy hazug és tolvaj és hiú és szívtelen, akkor azt hiszi, hogy a világot tökéletesen és kívül-belül megismerte. Meg van győződve arról, hogy a kapzsi szerez vagyont, és komisznak kell lenni annak, aki tekintélyt kapott. Nos, szedd össze mindazt, amit mondtam: ravasz és elvetemült, rosszhiszemű és bizalmatlan, kételkedő, és tele van hátsó gondolattal, mondd, milyen az ilyen embernek a világ? Egy sereg pimasz és nyegle gazfickó marakodása a hatalomért, a vagyonért és az élvezetekért. Ez az az ember, akinek nincsenek illúziói, s amikor valaki azt mondja: nemes, hunyorgatva válaszol: én tudom. Ő az, akit az élet megtanított. Ő az, aki az iskolát kijárta. Megtanulta azt, ami közönséges és aljas és alattomos. Fontos, hogy túltegyen a csalókon és a sikkasztókon és a hazugokon és az útonállókon és a terroristákon. S amikor az első nemzedéken túltett, olyan gyermeket nevelt, aki rajta is túltett. A következő nemzedék ezen is túltett, és az erre következő még ezen is. 

Végül a gazdagságban, piszokban, rondaságban és erőszakban mindenki olyan tapasztalt lett, hogy egymás eszén már nem tudtak túljárni, egymást nem tudták becsapni, és nem tudták egymást hátulról leszúrni. Most már egymásnak egyetlen szavát sem hitték el, egymásról csak ordenáré erőszakot feltételeztek, semmi mást. Az győz, hitték, aki nagyobb gazfickó, és elkövetkezett az idő, amikor mindenki egyforma gazfickó lett. Így aztán az államok fölött úrrá lett a rendetlenség, és már a bennfentesek tudása is csődöt mondott. Mindenki olyan reális lett, hogy semmit sem hitt el. Íme az ártatlanságát vesztett, bukott emberiség, amely azt hiszi, hogy a benne levő romlottság értelem. Ezért mondják a régiek, hogy a hatalmat ilyenkor egy parasztra kell bízni, mert a paraszt még nem romlott; ezért mondják, hogy a hatalmat egy vademberre kell bízni, mert a vadember ártatlan; ezért mondják a még régebbiek, hogy a hatalmat egy asszonyra kell bízni, mert az asszony tapasztalatlan. 




A világot ismét a romlatlanra, az ártatlanra és a tapasztalatlanra kell bízni. S ezért mondom én, hogy az uralmat egy ötéves gyermekre kell bízni, mert a gyermek nem reális. A gyermek nem korlátolt, nincsenek elvei, nem tud se jóról, se rosszról, csak nevet és játszik. A játék pedig a legnagyobb misztérium: ez a szellem gyöngédsége. A gyermeknek van szíve és nincs előítélete, nem ismeri a hatalmi viszonyokat, és az uralmat hamarabb unná meg, semhogy megbukna. Milyen megkönnyebbülés! A realitásban meghülyült szív után végre valaki, akinek nincs tapasztalata, hanem kedélye, akinek nem az élvezet a fontos, hanem az öröm, nem a hatalom, hanem az igazság, nem a vagyon, hanem a szépség. Láttál már gyermeket a homokban ülni és játszani? Nincs nála komolyabb lény. Több: nincs szakszerűbb. Amit tesz, azt jószívvel és odaadással teszi. Isten elemi alkotó szenvedélye még frissen él benne. Ha Isten reális lett volna, csak gyárat, bankot, hivatalt, tudományt teremtett volna, de sohasem: virágot, szép lányt és verseket. De hála legyen neki, Isten nem reális. A gyár, a bank, a hivatal, a tudomány nem egyéb, mint az elbukott emberiség alkotása, mert elvesztette, és nem érti a virágot, a szép leányt, az éneket és a verset. Nem hiszem, hogy Isten okos: ellenben tudom, hogy Istennek van szíve, hogy harmatos és üde és kedves, mint a gyermek. Isten játékai vagyunk, és az van hozzá legközelebb, aki játszik. Mi lenne, ha neki is előítéletei lennének? Ha korlátolt lenne és elfogult? Ha ravasz lenne és rosszhiszemű és gyanakvó és bizalmatlan, és hátsó gondolatai lennének? Mi lenne, ha reális lenne? Gyermekkirályt választanék, és hozzá küldeném a bölcseket, a katonákat és a minisztereket, hogy tanuljanak tőle, nem tapasztalatot, hanem, hogyan kell a dolgokat komolyan venni. Különbséget tenni jó és rossz között? Nem. Örülni annak, ami van. Hasznot várni? Nem. Szépet csinálni. Dolgozni? Nem. Játszani. Boldoggá tenni az embereket? Nem. Szeretni őket. Tapasztaltnak lenni? Nem. Tapasztalatlannak maradni, és ártatlannak, irreálisnak és elfogulatlannak, gyengédnek és romlatlannak. Megőrizni az emberinél magasabb égi realitást: azt, amelyik nem itt tesz bennünket otthonossá, hanem ott, ahol még a gyermek él.
- Hol?
- Ahonnan jöttünk és ahová megyünk.

(Hamvas Béla: Paidokratia)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...