Nem tesz egyebet, mint: szakrálisan műveli önmagát

„A belső kocsihajtó, szól a Véda, aki ezt a világot és a túlvilágot és az összes világokat belülről irányítja.” Szanszkrit szóval: antarjamin. Zarathusztra így szól: „Én vagyok a főpap, az, aki a legelső kocsit hajtom, az első ember.” Iráni nyelven: ratha eszthar. Sankara írja: „Tulajdonságainál fogva az istenek birodalmában éppen úgy, mint a földön, ő a kocsihajtó.” És hozzáteszi: „Csak az atman, a halhatatlan Én lehet az, aki a belső kocsihajtó.” A Katha upanisád: „Tudd meg, hogy kocsihajtó vagy, s anyagi tested a kocsi.” A Zohar: „A természet a kocsi, az égi ember a kocsihajtó.” „Az égi ember az isteni értelem.” Ez az isteni értelem Toth, Hermész, Mercurius, Manu, Kecalkoatl, Manko Kapak. „A kormányzás – szól a Li Ki – kocsihajtás. A szellem ereje a gyeplő, hogy az uralkodó a népet vezesse; a hivatalnok a hám, a büntetés az ostor. Az Ég Fia a kocsihajtó. A vezér és a tanácsadó a jobb és a bal kéz.” Peruban, Egyiptomban és Indiában csaknem egyforma külsőségek között vonult fel a király nagy ünnepeken: kocsin, kezében gyeplő, fölötte négyszögletű baldachin, lába alatt kör alakú szőnyeg, az állatkör tizenkét és a Hold állatkörének huszonnyolc képével, s az egész képet kerék fogta körül, ami nem egyéb, mint a kereszt (szvasztika), az örök körforgás jelképe, a világ elmúlhatatlanságának jele: négy oldalt a négy évszak és a négy korszak: az arany-, az ezüst-, a réz- és a vaskor képe és a tetőn a világbéke harangja.

Minden valószínűség szerint nem a képek véletlen egyezéséről van szó, annál is inkább, mert nem képekről van szó. Az őskorban semmi sem a képen, hanem az értelmen múlik, az értelem meg az analógián, vagyis a lét köreinek megfelelésén. Az analógia az, hogy él a földön lény, aki a földi élet gyeplőjét kezében tartja és az élet kocsiját hajtja. Ez az antarjamin, a kocsihajtó: az égi értelem, Hermész, Toth, Kecalkoatl, ez a ratha eszthar, Manu: az Ember, az egyetemes isteni ember, az ősi és örök és első ember: az isteni intelligencia. Ő a nyílegyenes, éber, világos, aki a tudás és az erő, aki hajthatatlan, mert ő a kocsihajtó. A test, a természet, az anyag, a föld, az állam, a nép: a kocsi. Az értelem a kocsihajtó, az, aki nem ismeri a lágy érzelmeket, a hiú Ént, a személyes érdeket, az önző számítást. Ő az abszolút szem: a látás, a felhőtlen, holtbiztos, lankadatlan és oszlopegyenes éberség. Ő az atman, a halhatatlan Én, az istenek birodalmában és a földön ő a kocsihajtó: fölötte a csillagos ég, körülötte a korszakok és évszakok örök változása, ő azonban az állhatatos, megmozdíthatatlan, befolyásolhatatlan tudás. Ő az Ég Fia, a kormányzás, a kocsihajtás. Fölötte a világbéke harangja szól, mert az értelem nem ismeri a viszályt, a kettősséget, a szakadást, a háborút, a széthangzást. Ez az antarjamin, a kocsihajtó.

A kocsihajtó a király.

A vezetésnek két megnyilatkozása van: az uralom és a hatalom. Az uralom a nem cselekvő szellemi vezetés; a hatalom a tevékeny vezetés. A kocsihajtó túl van uralmon és túl van hatalmon. A szellemi uralmat a szellemi rend, a brahman gyakorolja; a tevékeny uralmat a kormányzói rend, a ksátrija gyakorolja. A király több mint brahman és több mint ksátrija; a király vezetése több mint szellemi és nem cselekvő, több mint tevékeny. A kocsihajtó az Ég Fia, aki a földi rendből kiemelkedik, mint az oszlop, egyedül, mással összehasonlíthatatlanul, aki csak éberség és értelem és tudás és erő. Aki csak néz és lát, mint a delphoi kocsihajtó. Kínában azt mondják: délnek néz. Délnek nézni annyi, mint élni. A király az a lény a földön, aki él; hozzá képest mindenki már csak anyag és eszköz, gyeplő vagy ostor, jobb vagy bal kéz. Ő a szem. Az uralom és a hatalom már kettő, már viszály és fokozat, az Egynek csak két fele. A király az Egy – a megmagyarázhatatlan és megközelíthetetlen, emberi értelem fölött álló égi értelem megnyilatkozása, a piramis csúcsán álló legmagasabb kőkocka, amelynek ellentéte és pólusa nincs: vagyis pólusa a világ maga, a természet, a nép. A király a sokkal szemben álló egyetlen Egy, a Középpont és a Szív és a Fej.

Nem a nép, a sokaság, a föld az érthető és természetes, és nem az Egy, a király az érthetetlen és természetellenes. Ahogy nem a világegyetem, a természet, a csillagok, a lelkek sokasága az érthető, és az Egy Isten az érthetetlen. Az Egy Isten a természetes, magától értetődő, és a csillagok és lelkek sokasága csodálatos, különös, nem magától értetődő. Mert az Egy az, aki és ami: van. Ő a lét, az Egy – amihez és akihez képest minden egyéb már esetleges. A király: van. A király a természetes. A király az értelmes, magától értetődő és világos, mert ő az Egy, és hozzá képest a népek sokasága, a kasztok és rendek, szavak és törvények, történet, események már alárendelt és mellékes esetlegességek. Ami a királyon kívül van, csak a kocsi, a kerék, a gyeplő, a ló. Ő a kocsihajtó.

Az újkorban a legtöbb, amit egy király magáról mondani tudott, hogy: az állam én vagyok. Ez teljesen hamis. Hamis pedig azért, mert kicsiny és kevés. A király több, mint az állam, annyival, amennyivel Isten több, mint a világ. A király az a szakrális személy, akinek viszonya az állammal, az, ami Istennek a teremtett világgal. Király nélkül az emberiség „sokadalom”, mint Hérakleitosz mondja, és az emberi élet értelmetlen zavar."

"A beavatás senkinél sem olyan fontos, mint a királynál: senkire sem érvényes annyira az, hogy az egyetlen lényeges az ember művelése, mint a királyra. A király egyebet se tesz, csak műveli magát: egyre jobban érti nagy őseinek jellemét és tetteit; egyre mélyebben látja a világ törvényeit; egyre világosabb előtte a lét minden eltakart rejtélye; egyre jobban érti önmagában a halhatatlan Én titokzatos ragyogását; egyre közelebb lép az isteni értelem világosságához; egyszóval: egyre éberebb. Már meg tudja szerezni azt a határtalan tiszteletet a benne lakó isteni Én iránt, amivel alattvalói adóznak neki. Már érti, hogy a hódolat nem az emberi kicsiny testi Ént illeti, hanem az istenséget; de már érti azt is, hogy az egész országban ő az egyetlen, akiben a lélek isteni volta a testi megnyilatkozás isteni voltával egybeesik, hogy a király száhu, örök test, halhatatlan megnyilatkozásban él. S ezért ezerszeresen kell tisztelni önmagát, és ezerszeresen kell vigyáznia minden szavára, tettére és gondolatára. Egész létét annak a gondolatnak kell áthatnia: Isten lakik bennem, és ehhez az Istenhez méltónak kell lennem, mert én vagyok az. Anyám a Föld maga volt, Apám az Ég, én vagyok az Ég fia. Mindenki engem vesz példának. Szavam törvény; gondolatom befolyásolja alattvalóim tetteit és álmait. Tetteim ereje száz és száz évre kihat. Egyetlen hibám százezer ember boldogtalanságát idézheti és milliók könnyét fakaszthatja. „Az emberi létben a legtöbb: uralkodni. Uralkodni pedig annyit jelent, mint törvényszerűen élni. A király mint Egyiptomban mondták, Istennek a földön élő kép mása, a király Isten fiának születik, és halála után egyenesen a Legmagasabb Lényhez tér vissza. A királyság ezért csak földi hivatal; ő az állam ura, személyében azonban több: ő a hierarchia, a szakrális világrend feje. "

"A kocsihajtó végső értelme pedig ez: az idők elején az anyagba zuhant lelkek számára készítette az Ég az Utat, hogy akik vissza akarnak térni, azok visszatérhessenek. Az Út egyedül csak egészen kivételesen járható: az Ég magányos Ént vissza nem fogad, csak kegyelemképpen. A reintegráció csak közösen történhet, mert közösen, a „seregekkel” történt az elpártolás és a zuhanás. A közösségnek az Úton a vezetője a király.
A király a közösség szakrális személye, aki tudja és látja az Utat. Szellemi rend, kormányzói rend, gazdasági rend, szolgaság mind őt követi. A király pap és katona, bíró és miniszter, a föld és az arany ura, a szolgák parancsolója. De semmi sem az övé, mert ő több, mint pap, katona, kormányzó, gazdag ember és parancsoló. A király a kocsihajtó. A vezető az Úton, amelyen az emberiség közösen az eredethez, az isteni létbe visszatér. A király ezt a reintegrációt nem tetteivel és szavaival, hanem létével vezeti, semmi egyébbel. A király életében minden a király létének szakrális fensőbbségén múlik. A király nem parancsoló és cselekvő és nem gondolkozó és nem keres új igazságokat és nem kutatja a szellemet és nem tanul és nem szerez tudást. A király nem tesz egyebet, mint: művel. Szakrálisan műveli önmagát, hogy fénye fényesebb, értelme értelmesebb legyen, hogy ez a fény és értelem szabadon és lenyűgözően sugározzon a nép egészére, hogy példa legyen és világosság."

(Részlet a Scientia sacrából)

Legyen ön is gettómilliomos!

"Jamal, a szegényasszony legkisebb fia, a tökéletes népmesei hős jön, lát és győz. A jó győz, a rossz elbukik, és közben még 8 Oscar-jelölés is befigyel."

(Tóth Ágnes Veronika: A jó, a rossz és a szép)

Csandalák aranykora

"Csábító elképzelés, hogy az ember a semmiből képes alkotni valamit" - avagy a 2008-as gazdasági világválság története.

Inside job (2010) - magyar szinkronnal.

"Beavatáskor az ember megtanulja testét tisztán tartani, az egyszerű ételeket elkészíteni, az egészség szabályaira ügyelni, a káros és tápláló ételeket megkülönböztetni, a tiszta erkölcsre vigyázni, szellemben elmélyedni, meditálni, a komoly szóra hallgatni, az anyag és az érzékek csábításától óvakodni. Az ember megtanulja, hogy a testileg tiszta élet összefügg az erkölcsileg tiszta, s ez a szellemileg tiszta élettel. Megtanul higgadtan és értelmesen beszélni, mert „minden értelem, eszme, szándék, terv, érzelem, tudás, mind beszédbe öltözve jelentkezik. Aki a beszédet nem becsüli, nem tanulja, nem fejezi ki magát röviden, okosan, szépen, egyszerűen, komolyan, az semmit sem ért és nem is vehet komolyan”.

Az emberiségnek pedig minden időben van része, amely ezeket a törvényeket magára kötelezőnek nem ismeri el. Ezt nevezi a hindu hagyomány csandalának, kaszton kívülinek. Csak az ösztön szavára hallgat, az illemmel nem törődik, a tisztasággal, az erkölcsi érintetlenséggel szintén nem, a szokásokat, az udvariasságot nem tiszteli. Elragadtatja magát, indulatos, alacsony vágyak rabságában él, s ezért még csak szégyent sem érez, testi vágyait kiéli, sőt még kérkedik is azzal, hogy gátlásai nincsenek, szennyes szavakat, durva és bárdolatlan hangot használ."

 

"Ezt az embert nem az értékek rendje ítéli arra, hogy a szakrális közösségnek tagja ne lehessen. Ez az ember maga helyezi magát törvényen kívül. Nem azért tisztátalan, mert ezt valamely törvénykönyv önkényesen így állapította meg, hanem azért, mert ez az ember a tisztátalanságban van otthon, oda való, ez a világhelye és ott érzi magát jól. Csak egyszer születik, az anyagban, s ezzel tökéletesen meg is van elégedve, és a magasabb rendbe való fölemelkedés vágya benne fel sem ébred. A szellem magasrendűségéről sejtelme sincs, és ha róla hall, hitetlenül áll, vagy gúnyolódik.(...)

A beavatás lényege végül is semmi más, mint az a belátás, hogy a magasabb rendű élet alapja: az önmegtagadás. Ez a tapasz, az önmegtagadás avatja az emberi életet szakrálissá. S ez az, amit a csandala nem ért és nem akar érteni, amit nem hisz és nem tud elhinni. A csandala az ösztönöket szabadon ki akarja élni. Ezért válik tisztátalanná. A hierarchikus közösség szava ezért: a törvény; a csandala szava ezért: a korlátlan kiélés.

Ennek a tömegnek jelenléte a közösség számára állandó veszély, és a közösséget csak a szakrális rend gondos fenntartása őrzi meg, hogy a sötét tisztátalanság lent maradjon, lenyomva, fékentartva, mert ha a tisztátalanság feltör, iszapjában az egész közösség elmerül és megfullad. A tisztátalanságot az egyes embernek önmagában és a közösségnek a társadalmi rendben szigorúan féken kell tartania, mert jaj annak, amelyben a tisztátalan szóhoz jut, és százszor jaj annak a közösségnek, amelyben a tisztátalan, aki nem ismeri a szellemet, a függőséget, aki nem látja az értékrendet, vezetővé válik."

(részlet a Scientia sacrából) 

Kötelék

"Vakságban szenved a világ; látó szem itt ritkán akad,
ahogyan ritkán száll égbe a hálóba került madár."

(Dhammapada XIII/174.)

Miért a tenger?

"Hüdór einai arkhé ontón - a víz a létező világ kezdete. De arkhé nem azt jelenti, hogy az ősanyag, amiből minden készült, hanem jelenti azt, hogy az ősszubsztancia, amely minden létező lényege, az eredet, a dünamisz, az első Hatalom, az Egy. Minden létező élet első Hatalma, minden lény eredete, összekötő, fenntartó, tápláló szubsztanciája. Az élet a felületen mozog, hullámzik, folyik, árad, lüktet, habzik, az időben változik, nyugtalan, szenvedélyes, rohan, minden pillanatban más - de a mélységben nyugodt, állandó és változatlan, az örökben állhatatos és végleges. Az élet az idő felszínén úszik - a lét az idő mélyében van. Az élet a hullámzó víz és a siető folyó; a lét a tükörsima és mozdulatlan tenger. Az emberi történet folyónak látszik, mintha valahol fakadt volna s valahová igyekezne - de az emberi lét tenger, mert öröktől fogva volt és van és lesz. Ami történik, az csak az óceán felszíne, itt ring, hullámzik, kering. A lényeg azonban az óceán mélye, az átlátszó, nyugodt, tiszta mélység. Mintha hullámok hegye és völgye, áramok örvénye lenne mindaz, ami történik; de minden elcsendesedik és kisimul. Merülj a vízbe - szól a Véda -, és meg fogod látni az isteni Máját. Meglátod, hogy csak a felszínen van mozgás és változás, hullám és nyugtalanság, örvény és habfodor. Csak a felszínen van májá, káprázat, varázslat. Csak a felszínen van idő. Bent az óceán mélyén nincs hullám, nincs örvény, nincs varázslat, nincs idő, csak örök állandóság és megváltozhatatlan lét."

Az emberi lét tenger... (Fotó: P. Z.)

"Azt, ami van, lehet nézni az időben, mint folyót, mint varázslatot, mint máját, mintha valahol fakadt volna, s mintha valamely irányba sietne. De azt, ami a világban van, lehet nézni az idő mélyében mint a nyugalom, a megváltoztathatatlan lét megnyilatkozását. Ha valaki a világot folyónak látja, az idő felszínén látja, s akkor történetet lát. Azt látja, hogy minden halad, mozog, változik, siet, akar, célja van, amelyhez közeledik, vagy amelytől távolodik. Ha valaki a világot óceánnak látja, akkor nem lát folyamatos történetet, nem lát haladást, mozgást, hanem látja az óceán mélységeinek megnyilatkozásait, az ősi valóságokat, a kezdeteket, az arkhét, a dünamiszt, magát az Óceánt, az Egyet, s ennek az egynek arcát.  Aki az idő felszínén jár, történetben él, változásban, és nincsen sejtelme a mélységekről, amelyek alatta nyílnak - a májá varázslatában él. Aki az idő mélyén jár, a történet fölött él, vagy a történeten kívül, vagy azon belül a nyugalomban, és szemtől szemben áll az örök Egy valóságával. A víz benne van abban is, hogy történet és káprázat és mozgás és folyó; de benne van abban is, hogy idő mélye, állandóság, nyugalom, óceán. A víz mindenben ott van. Theiosz hüdór ouden esztin: az isteni víz nélkül nincsen semmi. A víz a létező világ kezdete: arkhé tón ontón. A történet is víz, az örök is víz, mert az idő felszíne is víz, mélysége is víz. Az emberben lüktet a vér óceánja, ahogy a föld vére, a tenger lüktet s lüktet az éter és örvénylik és kering: az időben, az óceánban, a felszínen, a káprázatban. Belül, mélyen nincs lüktetés, nincs örvény, csak változatlan örök Egy."

 (Hamvas Béla: Scientia sacra II. - részlet)

Alámerültem... (Fotó: Pásztor Emese)