Nem csak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is

Néhány nappal ezelőtt az udvarunkon álló kőrisfára telepedett egy fekete rigó és hangos éneklésbe kezdett. Nem zavarta az sem, hogy pár méterre tőle, épp a fa alatt álltam. Könnyen felismerem a hangját, gyakran hallom, főleg nyári időszakban, amikor sokat vagyok az erdőn, de ilyen közelről még sosem figyeltem meg. Lenyűgöző volt.

Olyan változatosságot, zseniális fordulatokat volt alkalmam felfedezni a dallamában, amelyek fölött eddig elsiklottam. Eszembe jutott, hogy olvastam egyszer egy posztot a Bardo blogon Az ismeretlen madárzene címmel, amely Szőke Péter ornitológus kutatásainak eredményeivel (és az azokban rejlő lehetőségekkel) foglalkozott.

A cikk szerint a kutató forradalminak nyugodtan nevezhető munkája azzal a felismeréssel kezdődött (1956-ban), hogy a madarak éneke (lelassítva) "megtévesztően emberies szabású", majd ezen az úton indulva feltérképezte a zene három létezési szféráját és megrajzolta az ezek közötti összefüggést. A végső összegzés meghatározó eleme, hogy az emberi zene közvetlenül a biológiai zenéből vette a maga zeneiségét (oktávok...), és mindezek előtt/alatt a fizikai zene (pl. ajtókilincs nyikorgása) áll, mint eredet.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt hallottam is erről egy műsort a rádióban, talán a Petőfin, ahol több lassított felvételt is lejátszottak. Ekkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a madarak élete egy másik idősíkon fut, amelyből a technikai eszközeink nélkül csak annak egy kis szeletét vagyunk képesek érzékelni és befogadni.

A fekete rigó énekéről találtam egy kis hanganyagot: Bioakusztika, eredeti sebességű felvételekkel, itt pedig Hargitai András Oiseaux exotiques: az ismeretlen madárzene - Madárhangok lelassítva című írása olvasható el a témában. Az alábbi Bird Songs című felvételt egy zeneszerkesztő program segítségével lelassítottam és megvágtam (az ingerszegényebb részeket kihagytam). Érdemes meghallgatni itt:

Bird Songs222 by zoltanpastor

 A téma után keresgélve is "természetesen" megint Hamvas Béla egyik nagyszerű írására bukkantam. A Babérligetkönyvet régebben olvastam, de nem emlékeztem, hogy a madarak énekéről is van benne szó. Úgy látszik, bármi legyen is a téma, a végállomás mindig Hamvas...

A madarak éneke című fejezetben írja:

"Májusban történt, hogy egy napon a hegyek közé mentem. A völgyben, ahol laktam, a sűrű bozótban, a nyirkos vízmosásban, sok madár lakott. A madarak énekét előbb is csodáltam, de csak úgy, mint a virágos rétet, amelyen elbűvölt az egész, de az egyes növényeket nem láttam. Abban az évben, jól emlékszem rá, egy rigóra figyeltem fel. Ugyanazt a dalt többször énekelte. Három ütem volt az egész, félig önkívületben énekelt szenvedélyes és diadalittas hangokat. Ez volt az, ami megragadott. A ház lépcsőjére ültem és figyeltem. Csakugyan, most ismét ugyanazt mondja. Hősies kiáltás volt. Valamilyen heroikus szimfónia főmotívuma lehetett volna. Lekottáztam. Ez volt a döntő pillanat.

Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét.

Sohasem hittem volna, tűnődtem akkor, mint akit váratlanul mélységes tudásba avatnak be, sohasem hittem, hogy egy fekete rigó ezt tudhatja. Azóta tudom, hogy tud mást is, különbet is. Hallottam egyet, a víz partja mellett a füzesben lakott, aki olyan mozarti gráciával énekelt olyan mozarti dalt, amilyen bűbájosan gyengéd és könnyű Mozart nem volt soha, s talán nem is tudott volna lenni. Hallottam azt, akit "Elíziumi madár"-nak neveztem el; azt a biztos, személyes tapasztalati élményt, amit az ő művészetében az Üdvözültek Kertjéről kaptam, sehol másutt nem találtam. Dante Paradicsomában Beatrice vállán énekelhettek így a madarak. Az Édenkertben a bűnbeesés előtt, mikor az őzek a tigrisekre hajtották fejüket, és úgy aludtak, ott énekelhettek így a madarak. A világ teremtésének hajnalán, az angyalok dicsőítő égi éneke lehetett ilyen átszellemülten tündöklő s ilyen boldogan elragadtatott. S végül hallottam egyet, aki nevetett, hangosan, énekelve, csillogva nevetett, ahogy csak az tud nevetni, aki olyan, mint a nap, egész egyszerűen lényének közvetlen értelme és tartalma volt ez a nevetés."

(...) "A fülemilét értettem meg a legkésőbb. Minden madár csak metafizikusan, vagyis az emberen túlról érthető. Onnan, ahonnan Orpheusz vagy Szent Ferenc értette meg őket. A fülemile megértéséhez még egy kis lépéssel tovább kell menni. Wordsworth vagy Shelley vagy Keats, vagy a többi költő fülemile-költeménye a valóságot nem fedi. Aki a békét nem ismeri, az a fülemilét nem értheti. Ezért fiatal ember csak csodálhatja. Csak ha a szenvedélyek kiégtek, s már az öröm és a szenvedés kora teljesen elmúlt, csak, ha az ember már nem akar önmagától és önmagának semmit, és fejét megbékülten Isten tenyerébe hajtotta le, csak, ha az emberben felébredt a honvágy az Én-telen világba végleg visszatérni, csak akkor hallja meg, hogy a fülemile mit és miért énekel.

A dalban nincs fájdalom vagy szenvedés, nincs hősi erő vagy nevetés, nincs öröm, nincs diadal. Amikor az ember az életen túljutott, s már nem akar semmit, az egyetlen, ami még foglalkoztatja: várakozom, amíg hívnak, s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile dala, ez a mártírdal, kristálytiszta várakozás a halálra és a túlvilágra, - búcsú a szépséges földtől, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.

Sokáig csak a búcsút hallottam, és nem ment a fejembe, hogy miért van. Az ember először, rendesen, a negatívumot érti, és nem tudja elgondolni, mi ez, amíg nem ismeri meg a hozzátartozó pozitívumot. Tudtam, hogy búcsúzik, azt is tudtam, hogy mitől. Szomorúnak találtam, és egy kicsit indokolatlannak. Aztán egy nyáreleji délután, már ahhoz az időhöz közel, amikor egészen elhallgat, egyetlen hangjából megértettem. Ez a kicsiny madár a túlvilágra kéredzkedik. Nem valamilyen tudós indokolással, ahogy még a legtisztább szívű ember is tenné. Úgy kéredzkedik, ahogy egy kisgyerek az anyja ölébe, de még egyszerűbben, mert nem védelmet keres, nem boldogságot, nem örömet és nem megnyugvást. Olyan egyszerű ez, amilyen egyszerű csak egy madár lehet, amikor énekel. Nem halálvágy ez, egyáltalán nem. A fülemile nem tudja, mi a halál. Az élet után nem a halál következik, hanem a túlvilág. Honnan tudja? Milyen jó lenne Istent ilyen közelről és bizalmasan ismerni, mint ez a kis madár."

Vagyis, a madárének, mint beszéd és gondolat... Ehhez kapcsolódik, hogy egy fórumon pedig azt olvastam, egyes madárfajok képesek utánozni más madarak hangját, a "seregély például képes elhitetni márciusban, hogy itt vannak a sárga rigók, pedig azok majd csak májusban érkeznek", sőt(!): "beépítik énekükbe elképesztő hitelességgel a fékcsikorgást, motorzúgást, vonatfüttyöt. És persze szomszédaik domináns dallamkészletét, kicsit módosítva".

Így talán már érthető, miért szerepel gyakran a népmesékben olyan képesség, hogy a főhős érti az állatok beszédét. Azt hiszem, kezdek egy kicsit másként nézni a madarakra és amikor az erdőbe megyek, próbálom elkapni, mikor beszélgetnek a legújabb autótípusokról, vagy a közelben elzúgó délutáni gyorsvonatról...

P. Z.