- Ki vagy te? Sehol sem látlak! A levegőben vagy? Talán a vízben?
- Nem vagyok sem hal, sem madár! Azért terítettem le testvéreidet, mert inni akartak és nem feleltek!
- Tégy próbára!
- Mi gyorsabb, mint a szél?
- A gondolat.
- Mi képes betakarni a földet?
- A sötétség.
- Kik vannak többen: az élők, vagy a holtak?
- Az élők. Mert a holtak már nincsenek.
- Mondj egy példát a térre!
- A két kezem egymáson. (Judhisthira összeilleszti két tenyerét)
- Mi okoz bajt?
- A tudatlanság.
- A legnagyobb méreg?
- Vágyaink.
- Mondj példát a vereségre!
- A győzelem!
- Mi volt előbb: a nappal vagy az éjszaka?
- A nappal. De csak egy nappal volt előbb.
- Mi tartja fenn a világot?
- A szerelem.
- Mi az ellentéted?
- Az énem.
- Mi az őrültség?
- Egy elfeledett út.
- És a lázadás? Miért lázadnak az emberek?
- Hogy megleljék a szépséget – vagy az életben, vagy a halálban.
- Mi az, ami mindnyájunk számára elkerülhetetlen?
- A boldogság.
- Mi a legnagyobb csoda?
- Minden nap arat köztünk a halál, de mi úgy viselkedünk, mintha örökké élnénk. Ez a legeslegnagyobb csoda.
Ekkor a tóból jövő hang így szólt:
- Az összes fivéred keljen életre!
- Ki vagy te? – kérdezte Judhisthira.
- Dharma vagyok, az apád. Az állhatatosság, igazságosság, a világ rendje.
- Tehát egy tó alakját öltötted?
- Minden forma én vagyok!
(Részlet a Mahabharata című film első részéből. A Filozófia Gyakorlati Iskolája Facebook-oldalán találtam)
"Az okos emberek mindig fárasztottak, kimerítettek. Társaságukban úgy éreztem magam, mint valamilyen rosszhiszemű vizsgán.
Örökké figyelnem kellett, mert ők is figyeltek engem, összehúzott szempillák alól, mint a vadász a vadat, vajon helyesen felelek-e okos megjegyzéseikre, elég okos vagyok-e ahhoz, hogy ők, az okosak, szóba álljanak velem? Nem, az okosak mindig fárasztottak. S nem is tudtam meg tőlük soha semmi lényegeset. Többnyire csak azt magyarzázták meg, miért nem jó valami: az élet, egy ember műve, a tavasz vagy az ősz. De azt, hogy az élet jó is, a halál természetes, az ember nem egészen reménytelen, nem mondották soha; mert okosak voltak.
Az okosság nem bölcsesség. Az okosság készség, idegrendszerbeli és értelmi fürgeség. A bölcsesség az igazság, a megnyugvás, az elnézés, a tárgyilagosság és a beleegyezés. Az okos emberek soha nem bölcsek, túl izgatottak ehhez, mintegy állandóan megrészegednek okosságuktól; de a bölcsek mindig okosak is, s ugyanakkor többek ezeknél, mert nem akarnak bizonyítani semmit. Az okosak társaságát kerüld, mert felizgatnak és végül megsértenek. A bölcsek társaságát keresd. Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni."
Kimentek hozzá a farizeusok, és vitatkozni kezdtek vele: mennyei jelt követeltek tőle, kísértve őt.
Jézus lelke mélyéről felsóhajtva így szólt:
"Miért kíván jelt ez a nemzedék? Bizony, mondom néktek, nem adatik jel ennek a nemzedéknek."
Ezzel otthagyta őket, és ismét hajóba szállva elment a túlsó partra.
Mondd Uram, közel az idő, hogy eljárd utolsó táncodat? Megérdemelné biz e rút világ, hogy atomjaira hulljon. Mondd Uram, miért ez a sötétség, felénk fordítod arcodat? Megérdemelné ez a sok gonosz, hogy tűzszemed kinyíljon. Látod Uram, magát veszejti fajom, nem gondol fiára. Mérgezettek vizeink, vajon mi marad, ha mind kiiszod? Látod Uram, nagyobb bajunk a tudatlanság, elménk kára. Megérkeznek bölcseink, Nagy Tanítónk, mi válaszod? Arcomat északra fordítom, tudom, látom a Gangeszt. Hajadról hajamra hull az áldás, tudom, éled az Énem. Arcomat Tanítómra fordítom, szívem tudást gerjeszt. Hajad hajamba fonva, szíved szívemben, élek Énedben. Jöjj jó Uram, emészd fel rossz tetteink rút gyümölcseit, Mert gyümölcséről ismerhető meg a fa, segíts megújulnunk! Segítségeddel új életet élünk, lásd lelkünk új kincseit. Múlt éltünk új hajnalra virrad, ha holnap feltámadunk.
(Shíva tánca - Ujváry Lajos verse. A felvételen afogyatékkal élő kínai művészek együttese, a China Disabled People’s Performing Art Troup, akik június 10-én Budapesten, június 12-én Debrecenben lépnek fel. AMy Dream (Álmom)című előadásuk több műsorszámból álló látványos tánc-show, amelynek különlegességét az adja, hogy a fellépő táncosok mindegyike korlátozott a külvilág érzékelésében. A könnyed és tökéletes szinkronmozgások mögött speciális művészi munka áll: a nagyothallók, világtalanok, némák és mozgáskorlátozottak jeltolmács segítségével adják elő teljes értékű produkcióikat. A darab előadói nemcsak a fogyatékkal élők álmait fogalmazzák meg a tánc és a zene nyelvén, hanem az érzékelhetőn túli világ médiumaként üzenetet is közvetítenek szépségről, harmóniáról, szeretetről, és a mássággal való megbékélést hirdetik.
Ez a rövid összefoglaló több helyen felbukkan a neten, különböző weblapokon, többet egyelőre nem találtam a témáról, kapcsolódik néhány korábbi poszthoz:
>>Bert Hellinger és Rupert Sheldrake, az Első Nemzetközi Család- és Rendszerfelállító Konferencián (2003 Wiesloch) egyetértettek abban, hogy a Sheldrake által morfogenetikus mezőnek leírt jelenség megegyezik a Hellinger módszer által a családfelállításoknál használt, szellemi mezőnek nevezett jelenséggel.
Barbara Ann Brennan így foglalja össze a morfogenetikus mező ˝meghatározásának˝ történetét:
Sheldrake a ˝A new science of life˝ (Az élet új tudománya) című művében felveti, hogy valamennyi rendszert az energián és az ismert anyagi tényezőkön kívül láthatatlan szervezőerők is irányítják. Ezek okozati mezők, mivel a forma- és viselkedésminták előképeiként szolgálnak. E mezők nem a szó normális értelmében vett energiával bírnak, mivel hatásaik átjutnak a tér és idő gátjain, ami a normális energia áramlásában akadályt jelentene. Távoli hatásuk éppoly erős, mint közelről gyakorolt hatásuk. E hipotézisnek megfelelően bármikor, ha egy faj egyede elsajátít egy új viselkedési mintát, ez megváltoztatja az adott faj oksági mezejét, legalábbis enyhe mértékben. Ha e viselkedés elég sokáig ismétlődik, akkor ˝morfikus rezonanciája˝ kihathat az egész fajra.<<
Fotó: Pásztor Zoltán
>>Sheldrake ezt a láthatatlan mátrixot morfogenetikus mezőnek nevezte el, a ˝morph = forma˝ és a ˝genezis = létrejövés˝ szavakból. E mező működése a távolrahatást is tartalmazza, mind térbeli, mind időbeli jelentésben. Az időn kívül eső fizikai törvények által determinált formáktól eltérően a morfogenetikus mező az időn átterjedő „morfikus rezonanciától” függ. Ez annyit jelent, hogy a morfikus mezők átterjednek a téren és időn, s az események képesek hatni a bárhol, más időben végbemenő eseményekre. Ennek egy példáját mutatja be Lyall Watson: Lifetide: The Biology of Consciousness (Életáradat: a tudat biológiája) című könyvében, amelyben leírja a népszerűen csak ˝a századik majom elvének˝ nevezett elméletet.
Watson azt látta, hogy miután majmok egy csoportja megtanult egy bizonyos viselkedést, más szigeten élő majmok a kommunikáció ˝normális˝ módjának lehetősége nélkül egyszer csak szintén tudták ugyanazt a viselkedést.
Dr. David Bohm a ˝Revisions˝ című folyóiratban azt állítja, hogy ugyanez igaz a kvantumfizikában. Leírja, hogy az Einstein-Podolsky-Rosen kísérlet szerint van helyhez nem köthető, vagy szubtilis kapcsolat a részecskék között. Azaz a rendszernek egy kollektivitása, amit nem tulajdoníthatunk csupán e részecske sajátjának, hanem az egésznek. Emiatt bármi, ami a távollévő részecskékkel történik, más részecskék alaki mezőjére is hatással lehet. Bohm továbbmegy, és azt állítja, hogy az ˝univerzumot kormányzó időtlen törvényekről alkotott elképzelés úgy tűnik, nem tartható fenn tovább, mivel maga az idő is kifejlődött szükségszerűség része˝.
A fent idézett cikkében Rupert Sheldrake a következő következtetésre jut: ˝A kreatív folyamat, mely új gondolatokat szül, s amelyek segítségével új teljességre bukkanhatunk, hasonló az alkotó valósághoz, mely az evolúciós folyamat során nyújt lehetőséget új teljességek felmerülésére. Az alkotó folyamat úgy tekinthető, mint különálló dolgok egymáshoz kapcsolódása útján létrejött komplett és magasabb szintű egészek következő fejlődési állomása˝.<<
"Richard Feynman ahhoz hasonlította a kvantumelméletet - azaz a kísérleti előrejelzések - pontosságát, mintha Észak-Amerika kiterjedését az emberi hajszál vastagságával határoznánk meg. Eszerint a kvantumelméletnek valamiféleképpen igaznak kell lennie. Ahhoz azonban, hogy a kvantumelmélet előrejelzései működjenek, olyan misztikus feltevésekre van szükség, hogy maga Feynman is kénytelen volt megjegyezni: "Aki azt hiszi, hogy érti a kvantumelméletet, az nem érti a kvantumelméletet." Az egész olyannyira különös, hogy a fizikusok is csak paradox értelmezésekhez folyamodhatnak.
A tudomány megtanított minket arra, szemben minden intuíciónkkal, hogy az olyan látszólag szilárd dolgok, mint a kristályok vagy a kőzetek, valójában szinte semmi másból nem állnak, mint üres térből. Így hát a legkeményebbnek, legszilárdabbnak, legsűrűbbnek látszó kő, szinte teljes egészében üres tér, megszakítva egy-egy parányi részecskével, melyek azonban olyan ritkák, hogy nem is kellene, hogy számítsanak. Akkor miért látjuk és érezzük a követ olyan szilárdnak és áthatolhatatlannak?"
(Richard Dawkins biológus professzor előadása a "különös" világegyetemünkről)
Néhány nappal ezelőtt az udvarunkon álló kőrisfára telepedett egy fekete rigó és hangos éneklésbe kezdett. Nem zavarta az sem, hogy pár méterre tőle, épp a fa alatt álltam. Könnyen felismerem a hangját, gyakran hallom, főleg nyári időszakban, amikor sokat vagyok az erdőn, de ilyen közelről még sosem figyeltem meg. Lenyűgöző volt.
Olyan változatosságot, zseniális fordulatokat volt alkalmam felfedezni a dallamában, amelyek fölött eddig elsiklottam. Eszembe jutott, hogy olvastam egyszer egy posztot a Bardo blogon Az ismeretlen madárzene címmel, amely Szőke Péter ornitológus kutatásainak eredményeivel (és az azokban rejlő lehetőségekkel) foglalkozott.
A cikk szerint a kutató forradalminak nyugodtan nevezhető munkája azzal a felismeréssel kezdődött (1956-ban), hogy a madarak éneke (lelassítva) "megtévesztően emberies szabású", majd ezen az úton indulva feltérképezte a zene három létezési szféráját és megrajzolta az ezek közötti összefüggést. A végső összegzés meghatározó eleme, hogy az emberi zene közvetlenül a biológiai zenéből vette a maga zeneiségét (oktávok...), és mindezek előtt/alatt a fizikai zene (pl. ajtókilincs nyikorgása) áll, mint eredet.
Emlékszem, néhány évvel ezelőtt hallottam is erről egy műsort a rádióban, talán a Petőfin, ahol több lassított felvételt is lejátszottak. Ekkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a madarak élete egy másik idősíkon fut, amelyből a technikai eszközeink nélkül csak annak egy kis szeletét vagyunk képesek érzékelni és befogadni.
A fekete rigó énekéről találtam egy kis hanganyagot: Bioakusztika, eredeti sebességű felvételekkel, itt pedig Hargitai András Oiseaux exotiques: az ismeretlen madárzene - Madárhangok lelassítva című írása olvasható el a témában. Az alábbi Bird Songs című felvételt egy zeneszerkesztő program segítségével lelassítottam és megvágtam (az ingerszegényebb részeket kihagytam). Érdemes meghallgatni itt:
A téma után keresgélve is "természetesen" megint Hamvas Béla egyik nagyszerű írására bukkantam. A Babérligetkönyvet régebben olvastam, de nem emlékeztem, hogy a madarak énekéről is van benne szó. Úgy látszik, bármi legyen is a téma, a végállomás mindig Hamvas...
"Májusban történt, hogy egy napon a hegyek közé mentem. A völgyben, ahol laktam, a sűrű bozótban, a nyirkos vízmosásban, sok madár lakott. A madarak énekét előbb is csodáltam, de csak úgy, mint a virágos rétet, amelyen elbűvölt az egész, de az egyes növényeket nem láttam. Abban az évben, jól emlékszem rá, egy rigóra figyeltem fel. Ugyanazt a dalt többször énekelte. Három ütem volt az egész, félig önkívületben énekelt szenvedélyes és diadalittas hangokat. Ez volt az, ami megragadott. A ház lépcsőjére ültem és figyeltem. Csakugyan, most ismét ugyanazt mondja. Hősies kiáltás volt. Valamilyen heroikus szimfónia főmotívuma lehetett volna. Lekottáztam. Ez volt a döntő pillanat.
Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét.
Sohasem hittem volna, tűnődtem akkor, mint akit váratlanul mélységes tudásba avatnak be, sohasem hittem, hogy egy fekete rigó ezt tudhatja. Azóta tudom, hogy tud mást is, különbet is. Hallottam egyet, a víz partja mellett a füzesben lakott, aki olyan mozarti gráciával énekelt olyan mozarti dalt, amilyen bűbájosan gyengéd és könnyű Mozart nem volt soha, s talán nem is tudott volna lenni. Hallottam azt, akit "Elíziumi madár"-nak neveztem el; azt a biztos, személyes tapasztalati élményt, amit az ő művészetében az Üdvözültek Kertjéről kaptam, sehol másutt nem találtam. Dante Paradicsomában Beatrice vállán énekelhettek így a madarak. Az Édenkertben a bűnbeesés előtt, mikor az őzek a tigrisekre hajtották fejüket, és úgy aludtak, ott énekelhettek így a madarak. A világ teremtésének hajnalán, az angyalok dicsőítő égi éneke lehetett ilyen átszellemülten tündöklő s ilyen boldogan elragadtatott. S végül hallottam egyet, aki nevetett, hangosan, énekelve, csillogva nevetett, ahogy csak az tud nevetni, aki olyan, mint a nap, egész egyszerűen lényének közvetlen értelme és tartalma volt ez a nevetés."
(...) "A fülemilét értettem meg a legkésőbb. Minden madár csak metafizikusan, vagyis az emberen túlról érthető. Onnan, ahonnan Orpheusz vagy Szent Ferenc értette meg őket. A fülemile megértéséhez még egy kis lépéssel tovább kell menni. Wordsworth vagy Shelley vagy Keats, vagy a többi költő fülemile-költeménye a valóságot nem fedi. Aki a békét nem ismeri, az a fülemilét nem értheti. Ezért fiatal ember csak csodálhatja. Csak ha a szenvedélyek kiégtek, s már az öröm és a szenvedés kora teljesen elmúlt, csak, ha az ember már nem akar önmagától és önmagának semmit, és fejét megbékülten Isten tenyerébe hajtotta le, csak, ha az emberben felébredt a honvágy az Én-telen világba végleg visszatérni, csak akkor hallja meg, hogy a fülemile mit és miért énekel.
A dalban nincs fájdalom vagy szenvedés, nincs hősi erő vagy nevetés, nincs öröm, nincs diadal. Amikor az ember az életen túljutott, s már nem akar semmit, az egyetlen, ami még foglalkoztatja: várakozom, amíg hívnak, s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile dala, ez a mártírdal, kristálytiszta várakozás a halálra és a túlvilágra, - búcsú a szépséges földtől, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.
Sokáig csak a búcsút hallottam, és nem ment a fejembe, hogy miért van. Az ember először, rendesen, a negatívumot érti, és nem tudja elgondolni, mi ez, amíg nem ismeri meg a hozzátartozó pozitívumot. Tudtam, hogy búcsúzik, azt is tudtam, hogy mitől. Szomorúnak találtam, és egy kicsit indokolatlannak. Aztán egy nyáreleji délután, már ahhoz az időhöz közel, amikor egészen elhallgat, egyetlen hangjából megértettem. Ez a kicsiny madár a túlvilágra kéredzkedik. Nem valamilyen tudós indokolással, ahogy még a legtisztább szívű ember is tenné. Úgy kéredzkedik, ahogy egy kisgyerek az anyja ölébe, de még egyszerűbben, mert nem védelmet keres, nem boldogságot, nem örömet és nem megnyugvást. Olyan egyszerű ez, amilyen egyszerű csak egy madár lehet, amikor énekel. Nem halálvágy ez, egyáltalán nem. A fülemile nem tudja, mi a halál. Az élet után nem a halál következik, hanem a túlvilág. Honnan tudja? Milyen jó lenne Istent ilyen közelről és bizalmasan ismerni, mint ez a kis madár."
Vagyis, a madárének, mint beszéd és gondolat... Ehhez kapcsolódik, hogy egy fórumon pedig azt olvastam, egyes madárfajok képesek utánozni más madarak hangját, a "seregély például képes elhitetni márciusban, hogy itt vannak a sárga rigók, pedig azok majd csak májusban érkeznek", sőt(!): "beépítik énekükbe elképesztő hitelességgel a fékcsikorgást, motorzúgást, vonatfüttyöt. És persze szomszédaik domináns dallamkészletét, kicsit módosítva".
Így talán már érthető, miért szerepel gyakran a népmesékben olyan képesség, hogy a főhős érti az állatok beszédét. Azt hiszem, kezdek egy kicsit másként nézni a madarakra és amikor az erdőbe megyek, próbálom elkapni, mikor beszélgetnek a legújabb autótípusokról, vagy a közelben elzúgó délutáni gyorsvonatról...
"Amikor a szobába léptem, valamennyi kérdés kiment a fejemből és sírni kezdtem... Könnyek csorogtak a szemem sarkából. Ott, ahonnan én származom, a férfiak nem sírnak, legalábbis nem könnyen sírják el magukat. Nem zokogtam, nem olyan könnyek voltak, amilyeneket az apja halála miatt ejt az ember. Az önkéntelen öröm könnyei hullottak a szememből. A sok kérdés, amit fel akartam tenni neki, egyszerűen semmivé foszlott és csak karizmatikus jelenlétét érzékeltem. Számomra az a felismerés volt igazán megdöbbentő, hogy valóban van egy út, amely az elme és a lélek átformálásához vezethet."
