Sem hideg, sem meleg, se gyönyör, se fájdalom

Lajkó Félix koncertje: vezetett, csoportos meditáció. Abban a pillanatban, amikor a végletekig fokozott tempó után, a zene többszöri ritmusváltást követően megnyugszik és elhalkul, majd egy alig hallható hipermagas hang után a végtelenben végleg eltűnik, az ember minden különösebb nehézség nélkül meg tudná valósítani a felfüggesztést. Ennek csak egyetlen apró körülmény, a nézőközönség hangos ujjongása és tapsolása képezi az akadályát, de a zene újraéledése után titkon abban bízunk: hátha a következő szakasz múltával a révülettől mindenki csendben marad. Sajnos, nem.
Persze, nem baj ez. Félix nem tehet róla, hogy lelkesen megtapsolják. Ez már tényleg nem rajta múlik. Ő mindent megtesz, amit kell. Zenéje tulajdonképpen egyfajta meditációs objektum. Világot teremt, teret, időt, képet, érzelmet, de aztán önmaga le is bontja az egészet, ugyanazokkal az eszközökkel semmisít meg mindent, amivel az előző pillanatokban létrehozta. Ezért nincs benne semmi állandó. Folytonos ingadozás, lüktetés, gyorsulás, lassulás, megállás, csend. Igen, a csend, amely az adott pillanatban akár még fontosabb is, mint a hang. Nincs stílusa, mégis egyedi. Nem népzene, nem klasszikus, nem dzsessz, nem blues, mégis mindent magában foglal. Valójában nem is zene. Van valami más, amire ez a jellemzés pontosabban illik: a meditációs képek. Felbukkannak látszólag a semmiből, a tudatalattiból, az egész emberiség közös álomvilágából, néha magával ragadnak, majd elengednek. Aztán támadnak megint. Próbára tesznek. A legnagyobb hibát éppen akkor követjük el, ha hiszünk nekik: hozzájuk kötődünk, és hagyjuk, hogy azt csináljanak velünk, amit akarnak. Ekkor ugyanis rabul ejtenek és nem tapasztaljuk meg azt, amit éppen jelenlétükkel el akarnak rejteni előlünk. Lajkó Félix zenéjét is kétféleképpen lehet hallgatni: a zenére koncentrálva - így valószínűleg sokkal kisebb élményt jelent -, vagy a figyelmet az állandó változásra összpontosítva, de nem hozzákötve, a végtelen áramlást a világ körforgásának tekinteni, azon kívül állni és csak szemlélni. Éppen úgy, ahogyan a helyes meditációban szokás. Nem örömmel, nem bánattal, egyszerűen csak látni a szüntelen megnyilvánulást.





A klasszikus jógában ismeretesek olyan gyakorlatok, amelyek a "misztikus hallásra" szakosultak, vagyis arra, hogy a jógi hangokra összpontosítva érje el a megszabadulást. 
A Náda-bindu-upanisadban részletezett gyakorlatok között van egy ászana (a siddha), amely testhelyzetben hallott hang révén (amely a külvilágból jövő minden zajjal szemben süketté tesz), a jógi tizennégy nap alatt eléri a turíya állapotot. A hallott hangok - Eliade elmondása szerint - kezdetben erősek (az óceán, a mennydörgés, a vízesés hangjához hasonlatosak), majd zenei jellegűek lesznek (mint a mardala, a harang és a kürt zengése), végül igen finomak (mint  a víná, a fuvola vagy a méh hangja). A jóginak a lehető legfinomabb hangok meghallására kell törekedni, mert ez számára a meditációban való előrehaladás egyetlen módja. Legvégül megkísérli az egyesülést a para-brahmannal, amely hangtalan (asabda). Ekkor a jógi olyan, mint a halott: "megváltott (mukta) lett". Ebben az unmaní állapotban (amely abban a pillanatban következik be, amint a misztikus halláson is túllép) a jógi teste "olyan, mint egy darab fa, nem érez sem hideget, sem meleget, se gyönyört, se fájdalmat". Hangot sem hall többé.
Lajkó Félix "vezetett meditációi" tökéletesen alkalmasak ennek a gyakorlatnak a végrehajtására. Az első fontos lépést akkor kell megtenni, amikor a strukturált hangzás átlép a strukturálatlanba, az irracionálisba, az anyagi világ szintjén nem értelmezhető dimenzióba, a következőt pedig a legutolsó hang végén, "a lehető legfinomabb hangok érzékelését követően", amikor ezt a síkot is elhagyja. Ez az extázis vége, ahol már nincs sem hideg, sem meleg, se gyönyör, se fájdalom...
Még ha ehhez tizennégy napig kell is őt egyfolytában hallgatnunk...

Pásztor Zoltán


(Lajkó Félix  2011. október 13-i debreceni koncertje nyomán. Fotók: www.zen.eoldal.hu)