Tűz a fában, harangban a hang

Fotók: P. Z.

Vannak a Földnek egészen különleges pontjai, az egyik itt, nem is olyan távol tőlünk. Sokáig azt hittem, ezek a helyek nem valóságosak, inkább egyfajta jelképek, "tudatállapotok", ezért is írtam nemrég Lisa Gerrard: Serenity című számához, hogy "Határvidék 2:20 és 2:30 között". Ma már tudom, hogy ilyen különleges "helyek" valóban léteznek.
Kósa Ferenc filmrendező arról beszél A túlsó part című dokumentumfilmben (erről az alkotásáról korábban nem tudtam, nemrég olvastam róla), hogyan igézték meg őt - másokhoz hasonlóan - Ryoan-ji kövei, hogyan kerítették a hatalmukba. "Amikor először jártam e csodálatos kőkertben - meséli, - olyan érzésem támadt, amit leginkább a honvágyhoz hasonlíthatnék: valamilyen titokzatos erő azóta is odahúz, odavonz, odataszít hozzájuk... Magyarországtól Japán igencsak távol van. Mégis, az elmúlt harminc esztendőben több mint tízszer repültem Japánba, s valahányszor ott voltam, minden alkalommal elzarándokoltam Kyotóba, hogy láthassam a Ryoan-ji köveit, és újra meg újra átélhessem, amint folytatódom a külső világban... Tanúsíthatom tehát: e kövek láttán az ember magára ismerhet, és megsejthet valamit a létezés lényegéből is. Tanúsíthatom továbbá, hogy e sajátos folytatódás-érzet, ez a katartikus erejű megvilágosodás életünk részévé válhat. Akár akarjuk, akár nem: lépten-nyomon elkísér minket. Csakugyan bennünk van, mint a tűz a fában vagy miként harangban a hang..."

Szerencsére a katarzishoz nem kell feltétlenül Japánba utaznunk, a közelmúltban itt a szomszédban is rábukkantam - teljesen véletlenül, már persze, ha véletlenek vannak - egy ilyen, rendkívül különleges helyre. Horvátországban található, a Krk-sziget északi, vagy inkább észak-keleti csücskén, Silo település közelében. A központi kikötőt jobbról megkerülve lehet megtalálni egy sziklás, csupasz félszigetet, amely hosszan benyúlik a tengerbe. Még a közvetlen közelben sem lehet egyből felismerni, hova jutottunk, meg kell keresni azt a mintegy 10 méter sugarú "mágikus erejű "területet a félsziget északi oldalán, ahonnan a legjobb a panoráma. Ez már itt sem nem szárazföld, sem nem tenger. Hirtelen valami megváltozik, mintha az ember valami téren és időn kívüli állapotba ért volna. Nem arról van szó, hogy a látvány csodálatos és idilli, persze az is, de olyan megszámlálhatatlanul sok van a Földön. 

Ez a hely olyan, amiről Kósa Ferenc beszél: a személyes én megszűnik és a világ hatalmas örvénye ott áramlik előttünk, mintha csak valami külső, megnevezhetetlen szemlélői lennénk az egész folyamatnak. Az embert egy egészen keskeny kis földnyelv kivételével teljesen körbefogja a tenger, de mégsem olyan, mintha egy hajón lennénk. Sem nem szárazföld, sem nem víz. Körben szinte mindenhol látszanak a szárazföld magas hegyei és a sziget kontúrjai, de mégis elég távol ahhoz, hogy megfoghatatlanokká váljanak. Sem nem végtelenség, sem határoltság, nem hegyvidék, de nem is alföld, inkább egyszerre mind, mintha minden géniusz egyetlen pontba sűrűsödne ezen a helyen. Itt minden megvan, de valahogy mégis minden üres. Katartikus.
Délután, amikor a tenger leírhatatlanul mélykék színűre változik és a szél végeláthatatlan hullámokat rajzol a tenger felszínére, mindenki, aki ott áll, egyetlen pillanat alatt megérzi ezt. Kivétel nincs. Még azok sem tudnak ellent állni ennek az elementáris hatásnak, akik egyébként nem fogékonyak az ilyen "extázisra". Az ember itt úgy érzi, "megérkezett", minden további fölösleges, nincs tovább hova menni. Nem kell semmit sem tenni, semmit sem mondani. 
Persze, nem mintha ezen a helyen lehetne bármit is mondani...

Pásztor Zoltán

Az összefűzött kép ITT nagyban is megnézhető, kinagyítható és körbeforgatható.