Egy út és egy hiányos betonfal választotta el egymástól a két területet. Az egyik oldalon házak magasodtak, a másikon végeláthatatlan, hatalmas gödrökkel tarkított szeméttelep terült el. A fal fölé hajló házak ablakából a reggelente munkába indulók látták a túloldalon élőket, a hajnali mozgolódást, új szállítmányok érkezését, az éjszakai tüzek remegő fényét. Az ócskavasak és papírdobozok között meghúzódók is látták a házakban lakókat, amint kiléptek az erkélyre, vagy fürtökben lógtak a buszok kapaszkodóin és elgondolkozva tekintettek a párás üvegen túl. A kőbányai szeméttelepen ekkor már évek óta éltek emberek. A kívül lakók azt hitték, az otthontalanok csak ott bent, a kerítésen belül vannak, a guberálók pedig leginkább nem gondoltak semmit.
Senki sem tudta pontosan, hogy mi az az eredmény, ami az élete középpontjában áll, és hogy kinek a sorsa adott nagyobb lehetőséget a megtisztulásra. A kosz, a mocsok, a kilátástalanság, vagy a munkahely, más, valami támasz, esetleg mindezek teljesen lényegtelenek ebből a szempontból. A kerítés egyik oldalán lakók azt hitték, a tönkremenés a halállal egyenlő, akik pedig már túl voltak ezen, nem látták, hogy még semmit sem vesztettek el. Nem vették észre, hogy az összetörésben rekedtek meg, mint Tolsztoj, Dosztojevszkij és Gogol...
Hamvas után tudjuk, hogy mindaz, ami nem a csupasz és meztelen létre vonatkozik, az a semmié. Mindaz, ami tehetség, produkció, érvénytelen. Csak az ember tisztulhat meg és ébredhet fel, és ez az egyetlen eredmény, a végső értelme annak, hogy életre született. Az ember valódi otthonáról - mondja Hamvas -, amelyhez az út a földi tartózkodási hely összetörésén át vezet, és amely utat a tönkremenés nyitja meg, nem mondható úgyszólván semmi, mert kívül esik azon, ami nyelvvel megnevezhető, és csak a művészet, a vallás és metafizika jelképeiben ismerhető fel. Felismerés, hogy az összetörés felépülés, a feladás eredmény, a tragikum idill, a fenyegető sötét megsemmisülés pedig az igazi otthon.
Hamvas tudja: ez a tudás a modern ember számára elveszett. Az összetörésig még eljut Hölderlin és Baudelaire, Schumann és Van Gogh, benne reked, mint Tolsztoj, Dosztojevszkij, Gogol. De a bukást nem tudja birtokba venni, és nem tudja, hogy nem félni kell tőle és menekülni előle, és nem kibújni és elkenni, hanem a lét mélyének tekinteni, s mint a tengerben, abban elmerülni. A modern ember egész civilizációt épített, hogy ezt a lépést maga elől elfedje. Hamvas mondja: különös, de boldogok lettek a csüggedtek, a melankolikusak, a bűnösök és a lázadók, mert azok legalább érzik a fenyegetést, és tapasztalják, amit Gabriel Marcel a valóság harapásának nevez. A modern ember új kategóriát teremtett, a lényegtelenséget, életet, amely mindegy, hogy van vagy nincs, a langyosat, ami az Evangélium szerint csak arra jó, hogy kiköpjék.
Pásztor Zoltán
(Megjelent a Hajdú-bihari Napló 1994. december 17-i hét végi magazinjában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése