Bozsó Ágnes írása a Kagylókürt autentikus szellemi műhely honlapjáról. További tartalmas cikkek Társadalomtudomány, Természettudomány, Művészet, Kultúrtörténet, Gyöngyszemek, Életmód, Sorozatok és Orientáció című rovatokban elérhető innen: http://kagylokurt.hu.
A múlt esztendő különleges karácsonyi ajándéka – már ha elfogadjuk azt az újfajta rendszert, mely Jézus eredeti márciusi születését, ki tudja milyen megfontolásból, decemberre teszi – egy hosszabb ázsiai utazás volt, mely éppen december 25-én vette kezdetét.
Az ottlét talán irigylésre méltónak tűnhet itthonról, de a valóság mindig valami más, és talán nem hallatszanak hazáig azok az út közbeni fogadalmak, miszerint soha-soha többet India.
Aztán, hazajőve az ember megpróbál felelni az első kérdésekre, hogy mit is látott, s a válaszok többnyire úgy kezdődnek, hogy „Ezt nem igazán lehet elmesélni…” Valószínű egy élet történései rezonálnak majd mindarra a sok adományra, amit e pár hét alatt kapott az ember. Csomagok, melyeket szívünk templomában bontogatunk, ízlelgetünk, tátott szájjal bámulunk…
Az utolsó napok beszélgetései természetesen már többnyire itthonról szóltak, és tapasztalt útitársaink felkészítettek, milyenek is lesznek első hazai benyomásaink. Az indus zsúfoltság után, ahol egy négyszemélyes motoros riksában is tizenhatan utaztunk, kihaltnak tűnnek majd az amúgy sűrűn lakott városkák; az ottani vidám színkavalkád itthon szürke falanszterbe vált, és míg abban az életszagú életben, ahol a létfenntartás diktál, a legszegényebb ember is gazdag annyira, hogy mosolyogjon rád, ehhez viszonyítva itthon komor, depresszív a világ.
Pedig ugyanazon a csodálatos Anyaföldön élünk, ugyanaz a kék ég vigyáz ránk, illetve aki problémákat és nem isteni kegyet lát mindenben, az ott is ugyanazzal a nehézséggel vívódik: hogyan győzze le önmagát.
Mégis, vannak arcok, mosolyok, melyek a legborzasztóbb nincstelenség és legképtelenebb testi nyomor közepette is vidáman tekintenek a ki tudja meddig tartó időtlen, általunk nézve szenvedő életbe. Van, aki egész életében a hasán kúszva, lábait a nyakában hordva kis kéregető csajkáját maga előtt tologatva 15-20 cm magasságban „lakik” – hihetetlen, de boldogan, míg mások egy újságpapírral megágyazva a téli hidegben és a nyári hőségben ugyanabba a vékony kis anyagdarabba burkolóznak, mely törölközőként, ruhaként, takaróként univerzálisan, feleslegmentesen, praktikusan működik. Igen, ők talán bölcsen tudják, és boldogan élik azt a tanítást, miszerint, ha nem veszünk el önösen többet a világból, mint amennyi a mi számunkra van félretéve, akkor e takarékos élet során nem is kell extra boldogtalansággal nagy árat fizetniük. Az a kevés, amire igazán szükség van, úgyis mindig megadatik, ott is, itt is. A különbség talán annyi, hogy ők ételt kéregetnek, s mert hisznek, kapnak is enni, míg itthon lelki éhínség van, de oly keveset vagy semmit sem tudunk egymásnak adni. Hogy ez ne így legyen, ahhoz nem feltétlenül kell nincstelennek lenni, bár talán úgy könnyebb… A lényeg, hogy teljesen tudatában legyünk annak, kitől származik és kihez tartozik mindenünk, amink csak van.
Ezért fontos, hogy olyantól kérjünk mi is itthon, aki a boldog indusokhoz hasonlóan már látta és éli azt az igazságot, miszerint a végső boldogságról nem lehet anyagi értelemben beszélni. A titok nem a durva realitásban keresendő, hanem abban, hogyan tudjuk a dolgokat kezelni, lelkileg tökéletességre jutottunk-e már. Ezért a bölcs nem a külsőt látja, hanem csak a beszélő tekintetet; a bölcs boldog alázattal megértette az isteni szeretetteljes tervet, ezért semmiben nem szenved hiányt, mindennel rendelkezik, ami ebben az életben szükségeltetik. És ilyen egy célbaérkezett ember önfeledt mosolya.
A múlt esztendő különleges karácsonyi ajándéka – már ha elfogadjuk azt az újfajta rendszert, mely Jézus eredeti márciusi születését, ki tudja milyen megfontolásból, decemberre teszi – egy hosszabb ázsiai utazás volt, mely éppen december 25-én vette kezdetét.
Az ottlét talán irigylésre méltónak tűnhet itthonról, de a valóság mindig valami más, és talán nem hallatszanak hazáig azok az út közbeni fogadalmak, miszerint soha-soha többet India.
Aztán, hazajőve az ember megpróbál felelni az első kérdésekre, hogy mit is látott, s a válaszok többnyire úgy kezdődnek, hogy „Ezt nem igazán lehet elmesélni…” Valószínű egy élet történései rezonálnak majd mindarra a sok adományra, amit e pár hét alatt kapott az ember. Csomagok, melyeket szívünk templomában bontogatunk, ízlelgetünk, tátott szájjal bámulunk…
Az utolsó napok beszélgetései természetesen már többnyire itthonról szóltak, és tapasztalt útitársaink felkészítettek, milyenek is lesznek első hazai benyomásaink. Az indus zsúfoltság után, ahol egy négyszemélyes motoros riksában is tizenhatan utaztunk, kihaltnak tűnnek majd az amúgy sűrűn lakott városkák; az ottani vidám színkavalkád itthon szürke falanszterbe vált, és míg abban az életszagú életben, ahol a létfenntartás diktál, a legszegényebb ember is gazdag annyira, hogy mosolyogjon rád, ehhez viszonyítva itthon komor, depresszív a világ.
Pedig ugyanazon a csodálatos Anyaföldön élünk, ugyanaz a kék ég vigyáz ránk, illetve aki problémákat és nem isteni kegyet lát mindenben, az ott is ugyanazzal a nehézséggel vívódik: hogyan győzze le önmagát.
Mégis, vannak arcok, mosolyok, melyek a legborzasztóbb nincstelenség és legképtelenebb testi nyomor közepette is vidáman tekintenek a ki tudja meddig tartó időtlen, általunk nézve szenvedő életbe. Van, aki egész életében a hasán kúszva, lábait a nyakában hordva kis kéregető csajkáját maga előtt tologatva 15-20 cm magasságban „lakik” – hihetetlen, de boldogan, míg mások egy újságpapírral megágyazva a téli hidegben és a nyári hőségben ugyanabba a vékony kis anyagdarabba burkolóznak, mely törölközőként, ruhaként, takaróként univerzálisan, feleslegmentesen, praktikusan működik. Igen, ők talán bölcsen tudják, és boldogan élik azt a tanítást, miszerint, ha nem veszünk el önösen többet a világból, mint amennyi a mi számunkra van félretéve, akkor e takarékos élet során nem is kell extra boldogtalansággal nagy árat fizetniük. Az a kevés, amire igazán szükség van, úgyis mindig megadatik, ott is, itt is. A különbség talán annyi, hogy ők ételt kéregetnek, s mert hisznek, kapnak is enni, míg itthon lelki éhínség van, de oly keveset vagy semmit sem tudunk egymásnak adni. Hogy ez ne így legyen, ahhoz nem feltétlenül kell nincstelennek lenni, bár talán úgy könnyebb… A lényeg, hogy teljesen tudatában legyünk annak, kitől származik és kihez tartozik mindenünk, amink csak van.
Ezért fontos, hogy olyantól kérjünk mi is itthon, aki a boldog indusokhoz hasonlóan már látta és éli azt az igazságot, miszerint a végső boldogságról nem lehet anyagi értelemben beszélni. A titok nem a durva realitásban keresendő, hanem abban, hogyan tudjuk a dolgokat kezelni, lelkileg tökéletességre jutottunk-e már. Ezért a bölcs nem a külsőt látja, hanem csak a beszélő tekintetet; a bölcs boldog alázattal megértette az isteni szeretetteljes tervet, ezért semmiben nem szenved hiányt, mindennel rendelkezik, ami ebben az életben szükségeltetik. És ilyen egy célbaérkezett ember önfeledt mosolya.
