 |
| Fotó: P. Z. |
"Volt egyszer egy hal, akinek elege lett abból, hogy ő hal. Sokáig nézte a madarak reptét a víztükör alól, irigykedve csodálta könnyed mozdulataikat, napsütötte tollaik csillogását a ragyogó kék égen, míg végül elhatározta, hogy ha addig él is, madár lesz. Kigondolta, hogy egyik dagály alkalmával hagyja magát kisodortatni a partra, és ott megvárja, míg madár lesz belőle. Néhány társának is elmondta, mire készül. Ők eléggé elcsodálkoztak, s azt mondták, sohasem hallottak olyanról, hogy egy hal madárrá vált volna.
Eljött a dagály, az elszánt kopoltyús pedig rendíthetetlen elhatározással a sodrás irányába vetette magát, néhány perc múlva már kinn is volt a homokos parton. Elégedetten állapította meg, hogy jól kezdődik a dolog, fantasztikus a napon sütkérezni, ahogy a madarak is szoktak.
Egyedül volt a parton, úgyhogy senki sem láthatta, mikor nagy vergődésbe kezdett, mert először érezte, hogy alig kap levegőt. Eszébe jutott, hogy a madaraknak tüdejük van:
"- Biztos most alakul át a kopoltyúm tüdővé!" - nyöszörögte, miközben be kellett látnia, hogy ekkora átalakulást csak nem úszhat meg minden fájdalom nélkül. Egyre jobban kínlódott, hiszen a bőre is kiszáradt már a tűző napon, és az egész testét éles szúró érzés járta át. „Ez jó jel - bizakodott - már nőnek is a tollaim. Nemsokára én is magasan szelem a levegőt és minden hal a lábaim alatt hever. Soha többé nem leszek bezárva az óceán ronda sötét börtönébe. Még egy kis kitartás, és itt a szabadság.” Szemei eközben lassan elhomályosodtak, de eszmélete utolsó pillanatiban még látta magát, ahogy szélesre tárt szárnyakkal vitorlázik a kis tengerparti halászfalu utcáin a szikrázó napsütésben.
Naplementekor egy kisgyerek hangja törte meg a hullámok monoton zúgásának zaját: „- Okos állatok a halak, Anyu?”- kérdezte. Anyja a tenger végtelen kékjébe meredő tekintettel suttogta a fülébe: -„Nem, nem hiszem, kisfiam"..."
Eljött a dagály, az elszánt kopoltyús pedig rendíthetetlen elhatározással a sodrás irányába vetette magát, néhány perc múlva már kinn is volt a homokos parton. Elégedetten állapította meg, hogy jól kezdődik a dolog, fantasztikus a napon sütkérezni, ahogy a madarak is szoktak.
Egyedül volt a parton, úgyhogy senki sem láthatta, mikor nagy vergődésbe kezdett, mert először érezte, hogy alig kap levegőt. Eszébe jutott, hogy a madaraknak tüdejük van:
"- Biztos most alakul át a kopoltyúm tüdővé!" - nyöszörögte, miközben be kellett látnia, hogy ekkora átalakulást csak nem úszhat meg minden fájdalom nélkül. Egyre jobban kínlódott, hiszen a bőre is kiszáradt már a tűző napon, és az egész testét éles szúró érzés járta át. „Ez jó jel - bizakodott - már nőnek is a tollaim. Nemsokára én is magasan szelem a levegőt és minden hal a lábaim alatt hever. Soha többé nem leszek bezárva az óceán ronda sötét börtönébe. Még egy kis kitartás, és itt a szabadság.” Szemei eközben lassan elhomályosodtak, de eszmélete utolsó pillanatiban még látta magát, ahogy szélesre tárt szárnyakkal vitorlázik a kis tengerparti halászfalu utcáin a szikrázó napsütésben.
Naplementekor egy kisgyerek hangja törte meg a hullámok monoton zúgásának zaját: „- Okos állatok a halak, Anyu?”- kérdezte. Anyja a tenger végtelen kékjébe meredő tekintettel suttogta a fülébe: -„Nem, nem hiszem, kisfiam"..."
Kapcsolódó ajánlott poszt: Az elme csapdájában
 |
| Fotó: P. Z. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése