Lílávajra (dr. Pressing Lajos) előadása
E jegyzet a korai buddhizmus meditációs rendszerét mutatja be konkrét példaként azoknak az általános elveknek az illusztrálására, amelyeket az előző jegyzet az indiai szellemi rendszerekre általánosságban fogalmazott meg.
A korai buddhista hagyomány sajátossága, hogy az előkészítő gyakorlatokat követő két fő gyakorlási irány - a lehiggadás és a fölismerés gyakorlatai - kiegészülnek egy harmadik fő meditációs módszerrel, az ún. »éberség« gyakorlatokkal.
1. Szatipatthána — az éberség gyakorlata. Az éberség a tudat alapvető képessége, mely a tudat tisztaságában, világosságában, a tudatosság minőségében mutatkozik meg. Az éberség nem kötődik konkrét formához vagy struktúrához, hanem e képességben a tudat valódi természete fejeződik ki. Gyakorlása így önmagában is üdvös, és ébresztő hatású. Másfelől olyan alapvető képességről van itt szó, mely minden tudati műveletnek, így a másik két fő meditációs irány gyakorlásának is előfeltétele.
A tudat pozitív, vagyis a valóságra ébredés szempontjából fontos képességeit a korai buddhizmus többféle szempont szerint is osztályozta, s az éberség ezek mindegyikében középponti helyet foglal el. Ez abból fakad, hogy a saját tudatállapotunkra történő reflektálás, képességeink tudatosodása és fogyatékosságaink kiküszöbölése egyaránt az éber tudatosságot feltételezi. A fölébredési képességek ilyesfajta osztályozása pl. az öt »képesség« ( indriya), melyek között az éberség (szati) segítségével egyensúlyozhatjuk ki a hitet (sraddhá) a bölcsességgel (pannyá), a koncentrációt (szamádhi) az energiával (viriya). Egy másik ilyen csoportosítás az úgynevezett »hét megvilágosodási tényező«, mely a sati mellett a valóságkutatást (dhammavicsaya), erőfeszítési képességet (viriya), lelkesültséget (píti), higgadt nyugalmat (passzaddhi ), összpontosulást (szamádhi) és felülemelkedett egykedvűséget (upékhá) tartalmazza.
Az éberség-meditáció nem irányul konkrét tárgyra, hanem egyfajta lebegő figyelem kifejlesztését jelenti, mely tisztán érzékeli a legfinomabb történéseket is, ám rögtön el is engedi ezeket anélkül, hogy formáikhoz vagy az azokra irányuló gondolatokhoz tapadna. Ez a fajta minden iránt való nyitottság meglehetősen nehéz gyakorlat, s kezdetben célravezetőbb az éberség gyakorlásának területét bizonyos fokig körülhatárolni. Az éberség-meditáció módszereit annak fő gyakorlási területei szerint különböztetjük meg:
I. Káyánupasszaná (a testre vonatkozó tudatos éberség). Sajátos módszerei: (i) a légzés éber követése; (ii) a testtartások tudatossága; (iii) a céloknak és az alkalmazott cselekvési módok alkalmasságának éber tudatossága, valamint a meditáció területének és a fizikai dolgok valódi természetének éber tudatban tartása; (iv) a test összetevő részeinek éber tudatossága; (v) a testet alkotó alapelemek tudatos megélése; (vi) a test mulandóságának ébren tartása.
II. Védanánupasszaná (az érzetek éber tudatossága). Az érzetek tudatos megélése segít ellenőrzés alá vonni a világi bonyodalmakba sodró tudattalan, spontán ösztönzéseket.
III. Csittánupasszaná (a tudatállapot éber tudatossága). Tudatos reflexió saját tudatunk állapotára, különösen abból a szempontból, hogy abban mely fölébredési képességek vannak jelen, s melyek hiányoznak. Ez teszi lehetővé az aktuális szükségleteinknek megfelelő tudatos gyakorlást.
IV. Dhammánupasszaná (a tudattartalmak éber szemlélése). E gyakorlási terület már igen közel kerül a fölismerés gyakorlataihoz, amennyiben a tudatban fölmerülő jelenségeket azok végső természetének kategóriáiban tudatosítja. E kategóriák: (i) mint a megvilágosodás akadályai; (ii) mint halmazatok; (iii) mint (önlétezés nélküli) érzékelési elemek; (iv) mint megvilágosodási tényezők; (v) mint a végső igazság kifejeződései.
2. Szamatha meditáció. A korai buddhista meditációs rendszer második fő gyakorlatcsoportja az úgynevezett elmélyedés vagy lehiggadás gyakorlatai. Ezek — egyes véleményekkel ellentétben — nem feltétlenül a tudat erőszakolt összpontosítását jelentik, hanem sokkal inkább az elterelő ösztönzések ellazítását, aminek hatására a gyakorló képessé válik tudatát a választott meditációs tárgyon elnyugtatni. A klasszikus buddhista meditációs rendszer negyven szamatha-meditációs »tárgyat« tartalmaz, melyek között egyaránt vannak színek, fizikai objektumok, mentális tárgyak, istenségek stb. E számos tárgy közül a különféle alkatú és helyzetű gyakorlók ki tudják választani a szükségleteiknek leginkább megfelelőt.
Az elterelő ösztönzések a vágyak, ellenszenvek, nyugtalanság és aggodalmaskodás, tompaság és renyheség, valamint a szellemi út iránti szkeptikus kétely. Ezek teljes ellazítását követően a tudat belép az ún. meditációs elmélyedésekbe, melyekben az elterelő ösztönzések helyébe az elmélyedési tényezők lépnek: a figyelmi ráfordulás, a tárgy tiszta tükrözése, extatikus lelkesültség, üdvözült boldogság, a tudat egypontúsága és a felülemelkedett egykedvűség. Az elmélyedésnek nyolc szintjét különböztették meg, ahol a magasabb szinteken még maguk az elmélyedési tényezők is elnyugszanak, s pusztán a tudat tiszta, homogén áramlása és felülemelkedettsége marad.
3. Vipasszaná meditáció. A belátó megértés gyakorlása bontja le a valóságra történő ráébredés szemléleti átfordulásának akadályait, a hétköznapi megismerési sémákat. A klasszikus buddhista belátás-meditáció a világias érzékelés három alapsémáját veszi célba, s igyekszik áttörni előbb a gondolati-logikai elemzés, majd az ennek nyomán születő közvetlen rádöbbenés erejével. E három séma áttörése képezi mintegy a megvilágosodásra nyíló három kaput. A meditáció támadáspontjául szolgáló három alapséma:
(a) Maradandóság-észlelés: Jóllehet belátható minden jelenség mulandósága és pillanatnyisága, az érzéki megismerés a dolgokat tartósan létezőnek láttatja.
(b) Élvezetes jelleg tulajdonítása: Jóllehet belátható, hogy egyetlen formai jelenség sem biztosíthat tartós kielégülést és biztonságot, a világi tudat a boldogságot mégis ezek megszerzésétől és megtartásától reméli, s törekvései elsősorban ezekre irányulnak.
(c) Szubsztancia, illetve ténylegesen létező én tulajdonítása az élettelen, illetve élő dolgoknak: Jóllehet belátható, hogy a dolgok és a lények nem rendelkeznek elszigetelt, önmagukban vett létezéssel, hanem csupán feltételekbe és környezetükbe ágyazottan keletkeznek és bomlanak fel ismét, a világi megismerés mind a jelenségeknek, mind saját magunknak független, önmagában vett és tényleges létezést tulajdonít.
E három alapséma kivetülése a világi ember tudatában az eredményezik, hogy élete belebonyolódik saját
kivetítéseinek hálójába. A sémák belátás-meditációval történő lebontása nyitja meg az utat a jelenségek káprázata mögötti végső természet és a valódi értékek tudatosodása felé…
Forrás: http://terebess.hu
www.dharma.hu
2010. nov. 1.
2010. okt. 23.
Hullámok a létezés felszínén
Interjú Eckhart Tolléval
Forrás: http://pont.filosz.hu
- Milyen mostanában az élete? Azt hallottam, hogy egy kissé visszavonult, és sok időt tölt el magányban. Igaz ez?
- Ez inkább az előző időszakra volt jellemző, amíg meg nem jelent A MOST hatalma című könyvem. Hosszú évekig vonultam akkor el. De mikor megjelent a könyv, drámaian megváltozott az életem. Most teljes erővel tanítok és utazok. Akik azelőtt ismertek, gyakran mondják: „Ez döbbenetes! Te egy remete voltál, most pedig a világban forgolódsz!” De belül úgy érzem, semmi nem változott. Ugyanazt érzem pontosan, mint azelőtt. Még mindig nyugalom van bennem, csak átadtam magam annak a ténynek, hogy a külvilággal való kapcsolatom teljesen megváltozott. Vagyis most, ebben az időszakban nem vagyok remete, hanem épp az ellenkezője. Olyan ez talán, mint a körforgás. Lehet, hogy ez a szakasz is véget ér egyszer, és akkor újra remete leszek. De most ez van, elfogadtam, hogy állandó interaktivitásban élek. Néha, persze szakítok időt az egyedüllétre. Erre szükség is van a tanítások között.
- Miért van szüksége az egyedüllétre, és mi történik ilyenkor magával?
- Amikor emberekkel vagyok együtt, olyankor spirituális tanító vagyok. De ez csak egy funkció és nem ez adja az identitásomat. Amikor egyedül vagyok, a legmélyebb örömöm abból fakad, ha senki lehetek, ha feladhatom tanárságomat; az úgyis csak átmeneti állapot. Mondhatnám, abban a pillanatban, hogy egy csoport elhagy, már nem is vagyok spirituális tanító, megszűnik a kifelé forduló identitás, és még mélyebb csendbe süllyedek. A kedvenc helyem a csend. Az sem igaz, hogy a csend megszűnik, mihelyt beszélni kezdek vagy tanítok, hiszen maguk a szavak is a csend szülöttei. De amikor az emberek elmennek tőlem, olyankor csak és kizárólag a csend marad hátra. És ezt igazán nagyon szeretem.
- Talán jobban is bárminél?
- Nem jobban. Most egyensúly van az életemben, ami talán nem volt meg régebben. Amikor évekkel ezelőtt a belső átalakulásom megtörtént, bizonyos tekintetben az egyensúly felborult. Annyira telített és boldogságteljes állapot volt egyszerűen csak lenni, hogy minden érdeklődésem elvesztettem az interaktivitás és a cselekvés, a tenni iránt. Egy pár évre elvesztem a Létezésben. Szinte minden cselekvésről lemondtam – elég volt, hogy életben tartom magam, és ez is mennyei volt. Akkoriban teljesen érdektelenné vált számomra a jövő. Aztán fokozatosan kiegyensúlyozódtam, egész életem újra épült. Amíg nem kezdtem el írni a könyvet, az egyensúly még nem volt teljes, de most úgy érzem, megtörtént a kiegyenlítődés az egyedüllét és az interaktivitás, a létezés és a cselekvés között. Korábban mindig a Létezés javára dőlt a mérleg. Boldog, elmélyülő, szép az életem, de külső szemlélőként sok ember azt gondolja, hogy most vesztettem el az egyensúlyom, vagy hogy megőrültem. Néhányan úgy vélik, hogy bolondság volt mindent elveszni hagyni, amit addig „elértem”. Nem értették meg, hogy soha nem is volt szükségem semmire.
Nos, most tehát egyensúly van az emberekkel való találkozásaim és az egyedüllét között. És ez jó így. Igyekszem, hogy ez az egyensúly ne vesszen el. Most a cselekvés oldala látszik növekedni. Az emberek azt kívánják, hogy itt beszéljek, aztán ott beszéljek – állandó igény van az előadásaimra. Tudom, hogy most figyelnem kell az egyensúlyra, nehogy most a cselekvésbe vesszek el. Bár nem hinném, hogy ez megeshet, mégis éberséget kíván.
- Mit jelent az, hogy „elveszni a cselekvésben”?
- Elméletileg azt hogy, folyamatosan utazom, tanítok és emberekkel vagyok kapcsolatban. Előfordulhat, hogy ilyenkor a csend nem lesz ott velem. Persze nem tudom, az is lehet, hogy állandóan ott lesz, vagy hogy teljesen kimerülök. De érzem, hogy időszakosan vissza kell térnem a tiszta csendhez. Aztán tanításkor csak engedni kell, hogy ez kiáradjon. Mert a tanítás és a csend közeli kapcsolatban vannak egymással. A tanítás a csendből fakad. De amikor egyedül vagyok, csak a csend van, és nekem az a legkedvesebb.
- Amikor egyedül van, sokat törődik azzal, hogy fizikailag is csendet teremtsen maga körül?
- Igen, néha két órán át ülök egy szobában, szinte gondolkodás nélkül. Csak kitöltöm a csendet. Néha, amikor sétálok, szintén csak a csendet töltöm ki anélkül, hogy érzékszervi észleleteimmel értelmileg foglalkoznék. Ez egyszerűen az éberség egy fajtája, vagy csoda, vagy nyitottság – és mondhatom, gyönyörűséges!
- A MOST hatalma című könyvében azt állítja, hogy „A világ végső célja nem e világ határain belül van, hanem túl azon, a transzcendenciában”. Meg tudná ezt magyarázni?
- „Túl lenni a világon” nem jelenti azt, hogy a világtól elvágva, vagy a cselekvéseket megszakítva, az emberi interakciókat megállítva él az ember. A világ meghaladása a mindenfajta önkeresés nélküli hatásban és kölcsönhatásban rejlik. Más szavakkal, az önzetlen cselekedetekben. Végsősoron azt, hogy a kiteljesedéshez, az önmegéléshez, a létezéshez nincs szükség a jövőre. Felesleges fejlettebb éntudat után kutatni folyton, hisz ha a keresés, a hajhászás megszűnik, úgy már a világban élhetsz, de nem a világból. Nem kell tovább kutakodnod valami után, amivel azonosítod magad.
Forrás: http://pont.filosz.hu
- Milyen mostanában az élete? Azt hallottam, hogy egy kissé visszavonult, és sok időt tölt el magányban. Igaz ez?
- Ez inkább az előző időszakra volt jellemző, amíg meg nem jelent A MOST hatalma című könyvem. Hosszú évekig vonultam akkor el. De mikor megjelent a könyv, drámaian megváltozott az életem. Most teljes erővel tanítok és utazok. Akik azelőtt ismertek, gyakran mondják: „Ez döbbenetes! Te egy remete voltál, most pedig a világban forgolódsz!” De belül úgy érzem, semmi nem változott. Ugyanazt érzem pontosan, mint azelőtt. Még mindig nyugalom van bennem, csak átadtam magam annak a ténynek, hogy a külvilággal való kapcsolatom teljesen megváltozott. Vagyis most, ebben az időszakban nem vagyok remete, hanem épp az ellenkezője. Olyan ez talán, mint a körforgás. Lehet, hogy ez a szakasz is véget ér egyszer, és akkor újra remete leszek. De most ez van, elfogadtam, hogy állandó interaktivitásban élek. Néha, persze szakítok időt az egyedüllétre. Erre szükség is van a tanítások között.
- Miért van szüksége az egyedüllétre, és mi történik ilyenkor magával?
- Amikor emberekkel vagyok együtt, olyankor spirituális tanító vagyok. De ez csak egy funkció és nem ez adja az identitásomat. Amikor egyedül vagyok, a legmélyebb örömöm abból fakad, ha senki lehetek, ha feladhatom tanárságomat; az úgyis csak átmeneti állapot. Mondhatnám, abban a pillanatban, hogy egy csoport elhagy, már nem is vagyok spirituális tanító, megszűnik a kifelé forduló identitás, és még mélyebb csendbe süllyedek. A kedvenc helyem a csend. Az sem igaz, hogy a csend megszűnik, mihelyt beszélni kezdek vagy tanítok, hiszen maguk a szavak is a csend szülöttei. De amikor az emberek elmennek tőlem, olyankor csak és kizárólag a csend marad hátra. És ezt igazán nagyon szeretem.
- Talán jobban is bárminél?
- Nem jobban. Most egyensúly van az életemben, ami talán nem volt meg régebben. Amikor évekkel ezelőtt a belső átalakulásom megtörtént, bizonyos tekintetben az egyensúly felborult. Annyira telített és boldogságteljes állapot volt egyszerűen csak lenni, hogy minden érdeklődésem elvesztettem az interaktivitás és a cselekvés, a tenni iránt. Egy pár évre elvesztem a Létezésben. Szinte minden cselekvésről lemondtam – elég volt, hogy életben tartom magam, és ez is mennyei volt. Akkoriban teljesen érdektelenné vált számomra a jövő. Aztán fokozatosan kiegyensúlyozódtam, egész életem újra épült. Amíg nem kezdtem el írni a könyvet, az egyensúly még nem volt teljes, de most úgy érzem, megtörtént a kiegyenlítődés az egyedüllét és az interaktivitás, a létezés és a cselekvés között. Korábban mindig a Létezés javára dőlt a mérleg. Boldog, elmélyülő, szép az életem, de külső szemlélőként sok ember azt gondolja, hogy most vesztettem el az egyensúlyom, vagy hogy megőrültem. Néhányan úgy vélik, hogy bolondság volt mindent elveszni hagyni, amit addig „elértem”. Nem értették meg, hogy soha nem is volt szükségem semmire.
Nos, most tehát egyensúly van az emberekkel való találkozásaim és az egyedüllét között. És ez jó így. Igyekszem, hogy ez az egyensúly ne vesszen el. Most a cselekvés oldala látszik növekedni. Az emberek azt kívánják, hogy itt beszéljek, aztán ott beszéljek – állandó igény van az előadásaimra. Tudom, hogy most figyelnem kell az egyensúlyra, nehogy most a cselekvésbe vesszek el. Bár nem hinném, hogy ez megeshet, mégis éberséget kíván.
- Mit jelent az, hogy „elveszni a cselekvésben”?
- Elméletileg azt hogy, folyamatosan utazom, tanítok és emberekkel vagyok kapcsolatban. Előfordulhat, hogy ilyenkor a csend nem lesz ott velem. Persze nem tudom, az is lehet, hogy állandóan ott lesz, vagy hogy teljesen kimerülök. De érzem, hogy időszakosan vissza kell térnem a tiszta csendhez. Aztán tanításkor csak engedni kell, hogy ez kiáradjon. Mert a tanítás és a csend közeli kapcsolatban vannak egymással. A tanítás a csendből fakad. De amikor egyedül vagyok, csak a csend van, és nekem az a legkedvesebb.
- Amikor egyedül van, sokat törődik azzal, hogy fizikailag is csendet teremtsen maga körül?
- Igen, néha két órán át ülök egy szobában, szinte gondolkodás nélkül. Csak kitöltöm a csendet. Néha, amikor sétálok, szintén csak a csendet töltöm ki anélkül, hogy érzékszervi észleleteimmel értelmileg foglalkoznék. Ez egyszerűen az éberség egy fajtája, vagy csoda, vagy nyitottság – és mondhatom, gyönyörűséges!
- A MOST hatalma című könyvében azt állítja, hogy „A világ végső célja nem e világ határain belül van, hanem túl azon, a transzcendenciában”. Meg tudná ezt magyarázni?
- „Túl lenni a világon” nem jelenti azt, hogy a világtól elvágva, vagy a cselekvéseket megszakítva, az emberi interakciókat megállítva él az ember. A világ meghaladása a mindenfajta önkeresés nélküli hatásban és kölcsönhatásban rejlik. Más szavakkal, az önzetlen cselekedetekben. Végsősoron azt, hogy a kiteljesedéshez, az önmegéléshez, a létezéshez nincs szükség a jövőre. Felesleges fejlettebb éntudat után kutatni folyton, hisz ha a keresés, a hajhászás megszűnik, úgy már a világban élhetsz, de nem a világból. Nem kell tovább kutakodnod valami után, amivel azonosítod magad.
2010. okt. 22.
2010. okt. 17.
Hogyan kell tanítani?
Egy fa alatt ül a Mester és a tanítványa.
A Mester tizenhét éves.
A tanítványa hetvenéves.
A Mester tanítása abból áll, hogy hallgat.
A tanítvány hallgatja a Mester hallgatását, és minden kétsége eloszlik.
"Szóval Dhirendránál nagyokat hallgattunk.
Körülbelül két óra alatt ez történt:
Dhirendra: Honnét jött?
Én: Magyarországból.
Dhirendra: Hideg, vagy meleg ország? Látva, hogy értelmetlenül nézek. Milyen ott a tél?
Én: Van hó is meg jég is.
Dhirendra: Akkor hideg ország.
Dhirendra: Mi a helyzet a vallással az ön hazájában?
Én: Hát... vannak katolikusok... reformátusok... zsidók...
Dhirendra: Akkor ön nem tudja mi a vallás.
Dhirendra: Vallás az, hogy mit csinál az ember, amikor egyedül van.
Én: Ja? Hát kinyitja a televíziót, a rádiót, feltesz egy lemezt vagy egy jó kazettát a magnóra.
Dhirendra: Mit gondol ön az istenség megtestesüléseiről? De ne azt mondja, amit erről olvasott, hanem azt, mit gondol.
Én: Némi töprengés után. Hát, ha létezik isten, és ha megtestesült, akkor azt gondolom, hogy bűntudatból testesült meg.
Dhirendra: Hogy érti ezt?
Én: A teremtés miatt érzett bűntudatából. Ha van egy téren és időn kívüli lény, végtelen és örök, és ez létrehoz teremtményeket, akiknek meg kell öregedniük, tönkre kell menniük, meg kell halniuk - ennél gonoszabb dolgot nehezen tudok elképzelni. Talán bűntudatból időnként ő is végigéli a teremtményeinek a sorsát.
Dhirendra: Rendben van. Tanítani fogjuk.
Bejön három jógi, meghajolnak, és leülnek egy gyékényre. Nézem őket. Kettő nagyon tetszik. Soványak, égő szeműek, aszkéták. De a harmadik egy pufók malac. Hosszú haja, szakálla hájas testére omlik. Nekem egy jógaszerzetes ne legyen kövér!
Dhirendra: Hirtelen rámutat a kövérre. Ő lesz a guruja!
A szerzetesek meghajolnak és kimennek. Én is szedelőzködöm, mert látom, hogy vége az első találkozásnak.
Dhirendra: Tudja, hogy miért őt választottam?
Én: Nem.
Dhirendra: Mert láttam, hogy ellenszenves önnek. Tanuljon alázatot!"
A Mester tizenhét éves.
A tanítványa hetvenéves.
A Mester tanítása abból áll, hogy hallgat.
A tanítvány hallgatja a Mester hallgatását, és minden kétsége eloszlik.
(Popper Péter: Belső utakon - Az önmagába térő ösvény - részlet)
"Szóval Dhirendránál nagyokat hallgattunk.
Körülbelül két óra alatt ez történt:
Csend.
Dhirendra: Honnét jött?
Én: Magyarországból.
Dhirendra: Hideg, vagy meleg ország? Látva, hogy értelmetlenül nézek. Milyen ott a tél?
Én: Van hó is meg jég is.
Dhirendra: Akkor hideg ország.
Csend
Dhirendra: Mi a helyzet a vallással az ön hazájában?
Én: Hát... vannak katolikusok... reformátusok... zsidók...
Dhirendra: Akkor ön nem tudja mi a vallás.
Csend
Dhirendra: Vallás az, hogy mit csinál az ember, amikor egyedül van.
Én: Ja? Hát kinyitja a televíziót, a rádiót, feltesz egy lemezt vagy egy jó kazettát a magnóra.
Csend
Dhirendra: Mit gondol ön az istenség megtestesüléseiről? De ne azt mondja, amit erről olvasott, hanem azt, mit gondol.
Én: Némi töprengés után. Hát, ha létezik isten, és ha megtestesült, akkor azt gondolom, hogy bűntudatból testesült meg.
Dhirendra: Hogy érti ezt?
Én: A teremtés miatt érzett bűntudatából. Ha van egy téren és időn kívüli lény, végtelen és örök, és ez létrehoz teremtményeket, akiknek meg kell öregedniük, tönkre kell menniük, meg kell halniuk - ennél gonoszabb dolgot nehezen tudok elképzelni. Talán bűntudatból időnként ő is végigéli a teremtményeinek a sorsát.
Csend
Dhirendra: Rendben van. Tanítani fogjuk.
Tapsol.
Bejön három jógi, meghajolnak, és leülnek egy gyékényre. Nézem őket. Kettő nagyon tetszik. Soványak, égő szeműek, aszkéták. De a harmadik egy pufók malac. Hosszú haja, szakálla hájas testére omlik. Nekem egy jógaszerzetes ne legyen kövér!
Dhirendra: Hirtelen rámutat a kövérre. Ő lesz a guruja!
A szerzetesek meghajolnak és kimennek. Én is szedelőzködöm, mert látom, hogy vége az első találkozásnak.
Dhirendra: Tudja, hogy miért őt választottam?
Én: Nem.
Dhirendra: Mert láttam, hogy ellenszenves önnek. Tanuljon alázatot!"
(Popper Péter: Belső utakon - Az önmagába térő ösvény - részlet)
2010. okt. 3.
A szabadság mítosza
(Részlet Csögyam Trungpa: A szabadság mítosza című könyvéből)
"Amíg olyan szellemi folyamatokat követünk, amelyek megváltást, csodákat és felszabadulást ígérnek, addig a szellemiség arany rabláncának foglyai vagyunk. Lehet, hogy az ilyen drágakövekkel kivert és cizellált lánc gyönyörűen csillog, de mégis a rabságában tart bennünket. Az emberek azt hiszik, hogy nyugodtan viselhetik díszként ezt a láncot, anélkül, hogy rabokká válnának, de ezzel csupán önmagukat csapják be. Ha szellemi gyakorlásunk az ego gazdagításán alapul, akkor az nem más, mint szellemi materializmus, ami merő önpusztítás, és nem vezet sehová.
Minden eddig hallott ígéret csak ámítás. Azt várjuk, hogy a tanítások majd megoldják helyettünk a problémáinkat. Elvárjuk, hogy természetfeletti képességekhez jussunk, amelyek segítségével képesek leszünk leküzdeni a depressziót, a durvaságot és a szexuális problémáinkat. De megdöbbenésünkre ráeszmélünk, hogy ez soha nem fog megtörténni. Nagyon kiábrándító érzés felismerni azt, hogy dolgoznunk kell saját magunkon és a szenvedésünkön. Sem egy megváltóra, sem a jógagyakorlatok varázserejére nem támaszkodhatunk. Nagyot csalódunk, amikor megértjük, hogy fel kell adni hiú ábrándjainkat, és többé nem építhetünk saját megalapozatlan elképzeléseinkre.
A kiábrándulás hasznos élmény, hiszen nem jelent mást, mint az önzés és az elérés vágyának feladását. Szeretnénk kívülről figyelni magunkat, amint éppen elérjük a megvilágosodást. Szeretnénk látni, ahogy tanítványaink serege ünnepel bennünket és virágeső hullik ránk. Csodák történnek, a föld megremeg, az istenek és az angyalok pedig dicsőségünket zengik. Ez azonban sohasem fog megtörténni. Az ego szempontjából a megvilágosodás a végső halált jelenti, az én halálát, az én-enyém halálát és a figyelő halálát. A megvilágosodás a végső, végérvényes kiábrándulás. A szellemi út követése fájdalmakkal teli. A spirituális gyakorlás önmagunk szüntelen leleplezése. Az egyik maszkot a másik után kell lehántani önmagunkról, és az egyik sérelmet követi a másik.
A csalódások sorozata arra ösztönzi az embert, hogy hagyjon fel a törekvéssel. Egyre lejjebb zuhanunk, míg végül földet érünk, és megértjük a talaj alapvető józanságát. A legalacsonyabbá válunk, a legapróbb porszemmé. Teljesen egyszerűek leszünk, mentesek minden elvárástól. Ha szilárd alapon állunk, nem engedünk teret az álmodozásnak és a könnyelmű ösztönöknek. Végre képesek vagyunk dolgozni saját gyakorlásunkon. Elkezdjük megtanulni, hogyan kell megfelelően elkészíteni egy csésze teát, és miképpen mehetünk egyenesen, anélkül, hogy megbotlanánk. Életünket egyszerűen és közvetlenül éljük. Képesek leszünk feldolgozni a tanításokat, amiket hallunk vagy olvasunk. Ezek a dolgok bizonyságként szolgálnak, és arra ösztönöznek bennünket, hogy cselekedjünk porszemként, elvárások és csalóka ábrándok nélkül.
Annyi ígéretet, és oly sok csábító elbeszélést hallottunk már mindenféle izgalmas, távoli vidékekről. Annyit álmodoztunk már, de egy porszem nézőpontjából ezek a dolgok teljesen érdektelenek. Porszemek vagyunk a világmindenség közepén. Ugyanakkor a helyzetünk nyitott, tágas, csodálatos és megmunkálható. Ez valójában egy hívogató és lelkesítő helyzet. Ha porszem vagy, akkor az egész világmindenség, az egész tér a tiéd, mert nem akadályozol semmit, nem szorítasz ki semmit és nem birtokolsz semmit. Végtelen nyitottságban élsz. Te vagy a világmindenség ura, mert egy porszem vagy. A világ nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon ünnepélyes és nyitott is egyben. Lelkesedésünk alapja a kiábrándulás, és a kiábrándulás kívül esik az ego vágyainak határán."
(...) "A rajtunk kívülálló dolgokhoz való viszony élménye nem más, mint egy pillanatnyi megkülönböztetés, egy elsuhanó gondolat. Ha elég gyorsan hozzuk létre ezeket a múló gondolatokat, megteremtjük a folytonosság és a szilárdság illúzióját. Olyan ez, mint egy film. A filmkockákat nagy sebességgel játsszák le, ezért úgy látjuk, mintha folyamatosan mozognának. Az ént és a mást szilárd, állandó valóságnak hisszük, a gondolatainkat pedig úgy irányítjuk, hogy alátámasszák ezt az elképzelést. Félünk attól, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Félünk a leleplezéstől, és eltakarjuk a szemünket a mulandóság tényének felismerése elől. Ez pedig bebörtönzi az embert. Csak a mulandóság megértése adhat esélyt arra, hogy meghaljunk, és teret biztosítsunk magunknak az újraszületéshez. Ezáltal képessé válhatunk értékelni az élet teremtő folyamatát.
Az éntelenség megértésének két szintje van. Az első lépésben észleljük, hogy az ego nem létezik szilárd valóságként, mulandó és állandóan változik. Megértjük, hogy csupán a mi elképzeléseink tették szilárddá. Levonjuk azt a következtetést, hogy az ego nem létezik. Ezzel viszont létrehoztuk az énnélküliség elméletét. Jelen van a figyelő, aki az éntelenséget felismeri. Azonosítjuk magunkat ezzel a figyelővel, és fenntartjuk létét. A második szinten keresztüllátunk ezen a felfogáson, és megválunk a figyelőtől is. A valódi éntelenség az éntelenség elméletének hiányát jelenti. Az első szinten úgy érezzük, hogy létezik valaki, aki az éntelenséget tapasztalja. A következő szinten már nincs érzékelő sem. Kezdetben látjuk, hogy nem létezik szilárd én, mivel minden viszonylagos. Később azt is megértjük, hogy a viszonylagosság felismeréséhez szükség van egy érzékelőre, aki tapasztalatai által igazolja ezt az elméletet, ez viszont egy újabb viszonylagos fogalmat hoz létre, a figyelőt és a megfigyelés tárgyát.
Gyenge érv lenne az, hogy azért nincs én, mert a dolgok szüntelenül változnak. Ebben az esetben ugyanis a változást tekintjük szilárd létezőnek. Az éntelenség nem csupán egy elmélet, ami szerint az állandótlanság révén nincs mibe kapaszkodni. A valódi éntelenség az állandótlanság nemlétét is magában foglalja. A mulandóság elméletéhez se ragaszkodjunk. A mulandóság valójában nem működik. A mi tapasztalatunk a mulandóságról pusztán a bizonytalanságérzetünk terméke, egy elmélet. És ugyanilyenek a jelenségeken túli, vagy azok határain belüli egységet valló "minden egy" teóriák.
Az éntelenség elméletét gyakran használták arra, hogy a születés, a szenvedés és a halál valóságát elhomályosítsák. A probléma az, hogy ha felismerjük az éntelenség, a szenvedés, a születés és a halál tényét, könnyedén beleeshetünk abba a tévhitbe, hogy a szenvedés nem létezik, mivel nincs szenvedést tapasztaló én. A születés és a halál sem létezik, hiszen nincs, aki ezeknek a tanúja lenne. Ez nem más, mint szánalmas menekülés. Az üresség (súnjatá) filozófiáját gyakran eltorzítják a következő elmélettel: "Nincs én, aki szenvedjen. Kit érdekel a problémád? Ha szenvedsz, az csak a te illúziód!" Ez alaptalan agyszülemény, merő spekuláció. Lehet erről olvasni és gondolkodni, de vajon akkor is képesek vagyunk megőrizni ezt a közömbösséget, amikor mi magunk szenvedünk? Hát persze, hogy nem! A fájdalom sokkalta erősebb kicsinyes eszmefuttatásainknál. Ha valóban megértjük az éntelenséget, azzal elvágunk minden elméletet. Az éntelenség érzékelésének hiánya lehetővé teszi, hogy teljességében tapasztaljuk a szenvedést, a születést és a halált, mivel megszűnik az üres filozófiai okoskodás.
Meg kell válnunk minden viszonyítási pont
tól és azzal kapcsolatos elképzeléstől, hogy milyenek a dolgok, és milyeneknek kellene lenniük. Akkor lehetőség nyílik arra, hogy közvetlenül megtapasztaljuk a jelenségek különleges és élénk valóságát. Hatalmas tér áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a dolgokat megtapasztaljuk, azután elengedjük. A mozgás a végtelen térben zajlik. Történjen bármi, öröm vagy szenvedés, születés vagy halál, nem avatkozunk bele. Teljes ízében tapasztalunk minden jelenséget. Legyenek azok édesek vagy keserűek, tökéletes tapasztalatot szerzünk róluk. Mellőzzük a filozófiai burkot és azokat az érzelmi magatartásformákat, amelyek a dolgokat kellemesnek vagy szépnek tüntetik fel.
Sohasem esünk csapdába, hiszen az élet lehetőséget jelent arra, hogy kreatívan cselekedjünk, a kihívások pedig esélyt adnak a rögtönzésre. Furcsán hangzik, de ha látásunk kitisztul és felismerjük saját énnélküliségünket, akkor felfedezhetjük, hogy a szenvedésben öröm, a mulandóságban folytonosság, az énnélküliségben pedig szilárd létezés rejlik. Ez a transzcendentális öröm, folytonosság és létezés azonban nem a fantázián, az elméleteken vagy a félelmen alapszik."
Forrás és még több részlet ITT.
(Kép: Chagall)
"Amíg olyan szellemi folyamatokat követünk, amelyek megváltást, csodákat és felszabadulást ígérnek, addig a szellemiség arany rabláncának foglyai vagyunk. Lehet, hogy az ilyen drágakövekkel kivert és cizellált lánc gyönyörűen csillog, de mégis a rabságában tart bennünket. Az emberek azt hiszik, hogy nyugodtan viselhetik díszként ezt a láncot, anélkül, hogy rabokká válnának, de ezzel csupán önmagukat csapják be. Ha szellemi gyakorlásunk az ego gazdagításán alapul, akkor az nem más, mint szellemi materializmus, ami merő önpusztítás, és nem vezet sehová.
Minden eddig hallott ígéret csak ámítás. Azt várjuk, hogy a tanítások majd megoldják helyettünk a problémáinkat. Elvárjuk, hogy természetfeletti képességekhez jussunk, amelyek segítségével képesek leszünk leküzdeni a depressziót, a durvaságot és a szexuális problémáinkat. De megdöbbenésünkre ráeszmélünk, hogy ez soha nem fog megtörténni. Nagyon kiábrándító érzés felismerni azt, hogy dolgoznunk kell saját magunkon és a szenvedésünkön. Sem egy megváltóra, sem a jógagyakorlatok varázserejére nem támaszkodhatunk. Nagyot csalódunk, amikor megértjük, hogy fel kell adni hiú ábrándjainkat, és többé nem építhetünk saját megalapozatlan elképzeléseinkre.
A kiábrándulás hasznos élmény, hiszen nem jelent mást, mint az önzés és az elérés vágyának feladását. Szeretnénk kívülről figyelni magunkat, amint éppen elérjük a megvilágosodást. Szeretnénk látni, ahogy tanítványaink serege ünnepel bennünket és virágeső hullik ránk. Csodák történnek, a föld megremeg, az istenek és az angyalok pedig dicsőségünket zengik. Ez azonban sohasem fog megtörténni. Az ego szempontjából a megvilágosodás a végső halált jelenti, az én halálát, az én-enyém halálát és a figyelő halálát. A megvilágosodás a végső, végérvényes kiábrándulás. A szellemi út követése fájdalmakkal teli. A spirituális gyakorlás önmagunk szüntelen leleplezése. Az egyik maszkot a másik után kell lehántani önmagunkról, és az egyik sérelmet követi a másik.
A csalódások sorozata arra ösztönzi az embert, hogy hagyjon fel a törekvéssel. Egyre lejjebb zuhanunk, míg végül földet érünk, és megértjük a talaj alapvető józanságát. A legalacsonyabbá válunk, a legapróbb porszemmé. Teljesen egyszerűek leszünk, mentesek minden elvárástól. Ha szilárd alapon állunk, nem engedünk teret az álmodozásnak és a könnyelmű ösztönöknek. Végre képesek vagyunk dolgozni saját gyakorlásunkon. Elkezdjük megtanulni, hogyan kell megfelelően elkészíteni egy csésze teát, és miképpen mehetünk egyenesen, anélkül, hogy megbotlanánk. Életünket egyszerűen és közvetlenül éljük. Képesek leszünk feldolgozni a tanításokat, amiket hallunk vagy olvasunk. Ezek a dolgok bizonyságként szolgálnak, és arra ösztönöznek bennünket, hogy cselekedjünk porszemként, elvárások és csalóka ábrándok nélkül.
Annyi ígéretet, és oly sok csábító elbeszélést hallottunk már mindenféle izgalmas, távoli vidékekről. Annyit álmodoztunk már, de egy porszem nézőpontjából ezek a dolgok teljesen érdektelenek. Porszemek vagyunk a világmindenség közepén. Ugyanakkor a helyzetünk nyitott, tágas, csodálatos és megmunkálható. Ez valójában egy hívogató és lelkesítő helyzet. Ha porszem vagy, akkor az egész világmindenség, az egész tér a tiéd, mert nem akadályozol semmit, nem szorítasz ki semmit és nem birtokolsz semmit. Végtelen nyitottságban élsz. Te vagy a világmindenség ura, mert egy porszem vagy. A világ nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon ünnepélyes és nyitott is egyben. Lelkesedésünk alapja a kiábrándulás, és a kiábrándulás kívül esik az ego vágyainak határán."
(...) "A rajtunk kívülálló dolgokhoz való viszony élménye nem más, mint egy pillanatnyi megkülönböztetés, egy elsuhanó gondolat. Ha elég gyorsan hozzuk létre ezeket a múló gondolatokat, megteremtjük a folytonosság és a szilárdság illúzióját. Olyan ez, mint egy film. A filmkockákat nagy sebességgel játsszák le, ezért úgy látjuk, mintha folyamatosan mozognának. Az ént és a mást szilárd, állandó valóságnak hisszük, a gondolatainkat pedig úgy irányítjuk, hogy alátámasszák ezt az elképzelést. Félünk attól, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Félünk a leleplezéstől, és eltakarjuk a szemünket a mulandóság tényének felismerése elől. Ez pedig bebörtönzi az embert. Csak a mulandóság megértése adhat esélyt arra, hogy meghaljunk, és teret biztosítsunk magunknak az újraszületéshez. Ezáltal képessé válhatunk értékelni az élet teremtő folyamatát.
Az éntelenség megértésének két szintje van. Az első lépésben észleljük, hogy az ego nem létezik szilárd valóságként, mulandó és állandóan változik. Megértjük, hogy csupán a mi elképzeléseink tették szilárddá. Levonjuk azt a következtetést, hogy az ego nem létezik. Ezzel viszont létrehoztuk az énnélküliség elméletét. Jelen van a figyelő, aki az éntelenséget felismeri. Azonosítjuk magunkat ezzel a figyelővel, és fenntartjuk létét. A második szinten keresztüllátunk ezen a felfogáson, és megválunk a figyelőtől is. A valódi éntelenség az éntelenség elméletének hiányát jelenti. Az első szinten úgy érezzük, hogy létezik valaki, aki az éntelenséget tapasztalja. A következő szinten már nincs érzékelő sem. Kezdetben látjuk, hogy nem létezik szilárd én, mivel minden viszonylagos. Később azt is megértjük, hogy a viszonylagosság felismeréséhez szükség van egy érzékelőre, aki tapasztalatai által igazolja ezt az elméletet, ez viszont egy újabb viszonylagos fogalmat hoz létre, a figyelőt és a megfigyelés tárgyát.
Gyenge érv lenne az, hogy azért nincs én, mert a dolgok szüntelenül változnak. Ebben az esetben ugyanis a változást tekintjük szilárd létezőnek. Az éntelenség nem csupán egy elmélet, ami szerint az állandótlanság révén nincs mibe kapaszkodni. A valódi éntelenség az állandótlanság nemlétét is magában foglalja. A mulandóság elméletéhez se ragaszkodjunk. A mulandóság valójában nem működik. A mi tapasztalatunk a mulandóságról pusztán a bizonytalanságérzetünk terméke, egy elmélet. És ugyanilyenek a jelenségeken túli, vagy azok határain belüli egységet valló "minden egy" teóriák.
Az éntelenség elméletét gyakran használták arra, hogy a születés, a szenvedés és a halál valóságát elhomályosítsák. A probléma az, hogy ha felismerjük az éntelenség, a szenvedés, a születés és a halál tényét, könnyedén beleeshetünk abba a tévhitbe, hogy a szenvedés nem létezik, mivel nincs szenvedést tapasztaló én. A születés és a halál sem létezik, hiszen nincs, aki ezeknek a tanúja lenne. Ez nem más, mint szánalmas menekülés. Az üresség (súnjatá) filozófiáját gyakran eltorzítják a következő elmélettel: "Nincs én, aki szenvedjen. Kit érdekel a problémád? Ha szenvedsz, az csak a te illúziód!" Ez alaptalan agyszülemény, merő spekuláció. Lehet erről olvasni és gondolkodni, de vajon akkor is képesek vagyunk megőrizni ezt a közömbösséget, amikor mi magunk szenvedünk? Hát persze, hogy nem! A fájdalom sokkalta erősebb kicsinyes eszmefuttatásainknál. Ha valóban megértjük az éntelenséget, azzal elvágunk minden elméletet. Az éntelenség érzékelésének hiánya lehetővé teszi, hogy teljességében tapasztaljuk a szenvedést, a születést és a halált, mivel megszűnik az üres filozófiai okoskodás.
Meg kell válnunk minden viszonyítási pont
tól és azzal kapcsolatos elképzeléstől, hogy milyenek a dolgok, és milyeneknek kellene lenniük. Akkor lehetőség nyílik arra, hogy közvetlenül megtapasztaljuk a jelenségek különleges és élénk valóságát. Hatalmas tér áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a dolgokat megtapasztaljuk, azután elengedjük. A mozgás a végtelen térben zajlik. Történjen bármi, öröm vagy szenvedés, születés vagy halál, nem avatkozunk bele. Teljes ízében tapasztalunk minden jelenséget. Legyenek azok édesek vagy keserűek, tökéletes tapasztalatot szerzünk róluk. Mellőzzük a filozófiai burkot és azokat az érzelmi magatartásformákat, amelyek a dolgokat kellemesnek vagy szépnek tüntetik fel.
Sohasem esünk csapdába, hiszen az élet lehetőséget jelent arra, hogy kreatívan cselekedjünk, a kihívások pedig esélyt adnak a rögtönzésre. Furcsán hangzik, de ha látásunk kitisztul és felismerjük saját énnélküliségünket, akkor felfedezhetjük, hogy a szenvedésben öröm, a mulandóságban folytonosság, az énnélküliségben pedig szilárd létezés rejlik. Ez a transzcendentális öröm, folytonosság és létezés azonban nem a fantázián, az elméleteken vagy a félelmen alapszik."
Forrás és még több részlet ITT.
(Kép: Chagall)
2010. okt. 1.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
