A forma üresség, az üresség valójában forma. Az üresség nem különbözik a formától, a forma nem különbözik az ürességtől. Ami forma, az egyben üresség, ami üresség, az egyben forma.
Így az érzékelés, név, fogalom és tudás szintén üresség. Ezért, ó, Sáriputra, minden dolog (dharma) üresség jellegű, nem keletkeznek és nem szűnnek meg, nem szennyezettek és nem makulátlanok, nem tökéletlenek és nem tökéletesek.
Ezért, ó, Sáriputra, itt, ebben az ürességben nincs forma, sem név, sem fogalom, sem tudatosság. Nincs szem, fül, orr, nyelv, test és tudat.
Nincsenek formák, hangok, illatok, ízek, tapinthatók és tudattárgyak.
Nincs szem, s így tovább, egészen addig, hogy: nincs tudat(osság elem), nincsenek tárgyak, nincs elmebeli ismeret.
Nincs tudás, nincs tudatlanság, nem létezik a tudatlanság eltörlése, egészen addig, hogy: nincs romlás és nincs halál; nem létezik a romlás és halál eltörlése; nem létezik a Négy Igazság, vagyis a szenvedés, a szenvedés eredete, a szenvedés megszüntetése, és a hozzá vezető út.
Nincs tudás, nem létezik a nirvána elérése, sem a nirvána el-nem-érése. (Fotók: Pásztor Zoltán, szöveg: Prajnaparamita Hridaya Sutra - részlet, Bánfalvi András fordítása)
"A karma törvényeit figyelembe véve látnunk kellene a születés okát, azt a problémát, ami a gyermek életét alapvetően befolyásolja, és ami a megszületésére kényszerítette. Abban kell segítenünk őt, hogy feloldhassa e kényszert, és megszabaduljon a kiváltó kötöttségtől.
Ez több szempontból is nagyon nehéz feladat. Egyfelől tisztánlátást, bölcsességet vár el a szülőktől, másrészt alapvető ellenállásba ütközik a gyerek részéről, mert egy olyan problémát érint, amit már előző életében vagy életeiben sem sikerült feloldania.
A szülők tehát segíthetnek a gyermeknek rávezetéssel, neveléssel, de természetesen a gyerek is hat a szülőkre, sőt, a gyermek a szülők karmájának egyik beteljesítője. Folyamatos kölcsönhatásról beszélhetünk, ahol a nevelő szerepét a szülő kapja, de neki is figyelmesnek kell lennie arra, amire gyermeke tanítja."
"Minden nagy vallás misztikusainak végső tapasztalása a formafölötti, egységes, harmonikus LÉT-TUDAT megélése. Az ez alatti ÉN-TUDATTAL és végtelenszámú sajátossággal rendelkező személyes Istennel való azonosulás már csak az ún. teisztikus-antropomorf vallásokban (judaizmus, kereszténység, iszlám, a hinduizmus számos ága és a mahajána buddhizmus) jelentkezik, a non-teisztikus-nem-antropomorf hínajána-buddhizmus ún. anatma-margajában és a klasszikus taoizmusban már nem. A személyes istenélmény alatti szintekből pedig számos, csak adott helyre-időre vonatkozó tanítás származik, sőt nagyszámú emberi torzítás is jelentkezik. Érdemes az egymásnak ellentmondó tanításokat ütköztetni, valamint egybevetni korunk tudományos szemléletével, hogy a ma embere számára egy szellemi fejlődését elősegítő (és toleranciáját fokozó!) világkép kialakulását tudjuk előkészíteni. E cél érdekében összevetem a (látszólag) ellentmondó tanításokat:
a Világ nem–kettőzöttsége (advaita) - kettőzöttsége (dvaita)
emanáció - teremtés
nem-látás (avidja)- bűn
lélekvándorlás/reinkarnáció - feltámadás
örök világtörvény - üdvtörténet
az emberiség történetének nagy leszálló korszakai - le- és felszálló koraszakok
önmegváltás - kegyelmi út stb.
az általam áttekinthető minden szinten. Elsősorban nem a megfogalmazott Írások abszolút tekintélyére, hanem az istenrealizált emberek tapasztalataira támaszkodom, mert akárcsak a mélyen hívő Gandhi a Védákra, én is úgy tekintek a világ nagy értékű és sugalmazott írásaira: ”Hitem a szent iratokban nem kötelez arra, hogy minden egyes bennük lévő szót vagy verset sugalmazottnak tartsak”. Bízom a bibliai ígéretben is, hogy a Szent Szellem az, ami elvezet minket minden adott korszakban az akkor feltárható igazságra."
Aki elgondolja a megszabadulást, aki a megszabadulásra gondol, aki a megszabadulásról gondolkozik, aki azt gondolja, hogy "enyém a megszabadulás", és örül a megszabadulásnak - az nem ismeri a megszabadulást, az nem ismeri az utat, az nem sorolható a "nemes tanítványok" közé.
Fotó: Pásztor Zoltán
Létezik út,
létezik úton járás,
de nem létezik az, aki az úton jár.
"Van egy fő számítógép. Emberek, állatok, madarak, rovarok, növények, kövek - a legkisebb homokszemig minden fel van szerelve egy terminállal, hogy felfogjon és továbbadjon mindent, ami vele történik. Ezek az üzenetek állandóan jönnek-mennek a terminál és a fő számítógép között, éppen úgy, ahogy a pilóta szüntelenül kapcsolatban áll a légi irányítókkal, akik a repülőgép környékének minden mozgását szemmel tartják. Amikor két szubjektum találkozik, vagy hallanak valamit, akkor üzeneteket váltanak és adnak tovább a központba. Vegyük például, hogy valaki az erdőben sétál, majd meglát egy tigrist. Egymásra néznek. "Étket találtam" - adja át a tigris. "Veszélyben vagyok - adja át az ember -, hogyan menekülhetnék meg?" Minden, ami történik, felvételre kerül, vagy olyan, mintha egy tévékészüléken lenne látható, egy hatalmas tévékészüléken. A nap, a hold, a csillagok, az égbolt, maga a föld, a folyók, az emberek, az állatok - minden a képernyőn található. Mindannyian kapcsolatban állunk minden létező dologgal.
Hajnali két óra.
Bármi is legyen, az nem az.
Nincs titok, nincs elme, nincs teremtő, nincs teremtés - nincs probléma."
(Megjegyzés: A Maddzshima-nikája ide vonatkozó részét, kis mértékben önkényesen megváltoztattam. Az utolsó idézet forrása: H. W. L. Poonja: Az igazság oroszlánja - Egy advaita mester feljegyzései. A fotót néhány évvel ezelőtt egy nemzetközi pályázaton neveztem "Gondoskodás" címmel, beválasztották a legjobb 10 közé.)
Első pillanatra könnyed olvasmánynak tűnik, de mégis nehezen fogyasztható, alapos megfontolást, többszöri értelmezést kívánó mű a Sunrjú Szuzuki zen mester Szandókai-kommentárjait tartalmazó Tisztán ragyogó forrás, amely 2010-ben jelent meg a Filosz Kiadó gondozásában. A zen buddhizmus kiemelt jelentőségű versének a témája az északi és a déli iskola közötti viszály (előbbi a fokozatos, lépésről lépésre történő gyakorlás doktrínáját, utóbbi a megvilágosodás elérésének hirtelen és azonnali jellegét tanította), s más ellentétpárok, mint amilyen az egy és a sok, a fény és a sötétség, az azonosság és a különbözőség.
A huszonkét rímpárból (negyvennégy verssorból) álló Szandókai (Can-tung-csi) gyakran azt a mintát követi, hogy először megfogalmazza a megszakítottságot, majd a folytonosságot, végül pedig azok egymást kiegészítő voltát.
Szuzuki mester elmondása szerint a vers címében a szan szó szerint "három", de itt azt jelenti, "dolgok". A dó azonosság. Egy dolog megfeleltetése egy másiknak. Ugyanakkor az "egységre" is utal, vagy "az egyén teljes létezésére", ami itt azt jelenti, "hatalmas tudat" vagy "nagy tudat". Tehát szerinte van egy teljes létezés, amely magában foglal mindent, és a számos dolog megtalálható egy teljes létezésben. Bár azt mondják, "sok létező", azok valójában részei az egy teljes létezésnek, amely magába foglal mindent. Ha azt mondjuk "sok", akkor az sok, és ha azt mondjuk, "egy", akkor az egy. A "sok" és az "egy" a teljes létezés különböző módokon való leírása.
A kommentárok olvasása közben bepillantást nyerhetünk a zen komplex szemléletmódjába. Buddhistaként nem eszünk különleges zöldséget, csupán mert az rendkívül tápláló - olvasható a könyvben -, és nem választjuk azért, mert jin vagy jang, savas vagy lúgos. Egyszerűen megenni az ételt, ez a mi gyakorlásunk. Nem csupán azért eszünk, hogy fenntartsuk magunkat. Ahogy az étkezési szútránk mondja: "Az utunk gyakorlásaként megesszük ezt az ételt." Így foglaltatik benne a nagy tudat a gyakorlásunkban. Azt gondolni, hogy "ez csupán zöldség", nem a mi megértésünk. Úgy kell kezelnünk a dolgokat, mint önmagunk részeit, a gyakorlásunkon belül, a nagy tudaton belül. A kis tudat az a tudat, amelyet a vágy vagy valamilyen sajátos érzelmi burok, illetve a jó és rossz megkülönböztetése korlátoz. Így többnyire, habár azt gondoljuk, hogy megfigyeljük a dolgokat úgy, ahogyan azok vannak, ténylegesen nem ezt tesszük. Miért? A megkülönböztetéseink vagy a vágyaink miatt. A buddhista út kemény törekvést jelent, hogy elengedjük a jó és rossz effajta érzelmi megkülönböztetését, hogy elengedjük az előítéleteinket és úgy lássuk a dolgokat, ahogyan vannak.
Ma már unalmas közhely és bágyadt tréfák tárgya, hogy az emberiség saját élőhelyét, a Földet mint végfelszámolási fázisban lévő, csődbe jutott vállalkozást kezeli. Pontosan látja már létroncsoló tetteinek fenyegető következményeit, ám makacs, perverz következetességgel folytatja mindezt, sőt valami rejtélyes oknál fogva hajlamos önpusztítását a "haladás", a "fejlődés" és más hamis metafogalmakkal illetni.
Ami tehát "van", annak nem szabadna léteznie, de mégis létezik. Pontosabban, Hegel dialektikáját következetesen alkalmazva, "nem létezik, csak fennáll", de ez éppen elég ahhoz, hogy igen súlyos következményekkel járjon az egész földi lét számára.
Az is evidencia ma már, hogy mindennek végső oka a nyugatias modernizáció planetáris dimenziójú diktatúrája, de az is egyre inkább látszik, hogy ez a létmód a huszadik században kritikus elágazási ponthoz érkezett, és az itt megfogalmazódó dilemmára végzetes választ készül adni. Az a sajátos komplexum, amely tehát félrevezető önbemutatása során magát "globalizációként" nevezte meg, olyan új létmód az emberiség történetében, amely, ha lényegét nem értjük meg, és legalább nem korrigáljuk, egyúttal bizonyosan az emberiség utolsó létmódja is lesz.
A huszadik század első évtizede világossá tette, hogy a nyugatias modernizáció felélte ökoszocio-kulturális tartalékait, és csak olyan brutális létkifosztással tarthatja fenn világuralmát, ami elkerülhetetlenné teszi a permanens globális polgárháború kialakulását. Erre a súlyos dilemmára a létmód urai logikailag kétféle választ adhattak. Az egyik lehetséges válaszmód szerint az akkor már évszázadok óta egyre mélyebbre hatoló "deszakralizációs" folyamatot visszafordítva, a világot a lassú "reszakralizáció" felé terelve próbálják a létezés veszélyesen megbomlott legbelső egyensúlyát helyreállítani. (Begyógyítva azokat a "létsebeket", amelyeket a "business of the business is the business" logika ütött rajta.). A másik lehetőség az "előre menekülés" volt, vagyis a deszakralizációs létroncsolás kvázi-végtelen mélységekig való kiterjesztése.
A huszadik század közepének fél évszázada alatt mindkét alternatíva megvalósítási kísérleteire láthattunk példákat. A deszakralizáció brutális elmélyítésére épülő planetáris diktatúrák "prototípusai" voltak Hitler és Sztálin konstrukciói, amelyeket aztán "visszavontak" a modernizáció urai. Megjelentek a reszakralizáció óvatos és ellentmondásos kísérletei is, Roosevelt New Dealje, illetve a "szociális piacgazdaság" eszméjére épülő nyugat-európai "jóléti állam" képében.
A 70-es évek végétől azonban egyre világosabbá vált, hogy a technoevolúció eddig elképzelhetetlen(nek hitt) "vívmányai" segítségével a modernitás urai egy eddig ismeretlen logikájú, új létmód felépítése felé indultak el, amelyet dezinformatív módon "globalizációnak" neveztek el. Az új létmód úgy próbálja elkerülni a planetáris globális polgárháborús lázadás rémét, hogy egyszerűen "leváltja" a lázadni próbáló valóságot. És ezzel kezdetét veszi a "mesterséges valóság" felépítésének eddig elképzelhetetlen korszaka. (...) A szeptember 11-éhez hasonló történések valóságos mozgatórugóit és mélyszerkezetét a dolog természetéből adódóan sohasem tudjuk meg. Máig is így vagyunk például a Reichstag felgyújtásával vagy a Kennedy-gyilkossággal. Két fontos támpontunk azonban általában lehet: az egyik, hogy ami történt, az bizonyosan nem úgy történt, mint ahogyan azt a hivatalos verzió állítja, a másik pedig, hogy a hosszú távú következmények egyszer mégis csak "kirajzolják" azokat a mélyben meghúzódó okokat, indítékokat és szereplőket, amelyek közelebb vihetnek minket a valóság megértéséhez. (...) A rövidesen kifejtésre kerülő következményekből viszont az ma már egyértelműen kirajzolódik, hogy a globalitás birodalma számára e merényletekre múlhatatlanul szükség volt, mert a birodalomépítés soron következő feladatainak végrehajtásához olyan felhatalmazásokat kellett szereznie, amelyeket csak egy ilyen megrendítő erejű csapásra hivatkozva remélhetett megkapni. Hogy a történés "casus belli", azt különösebben nem is tagadta a birodalom már az esemény után sem, sőt máig is a "terrorizmus elleni háború" a hivatalos neve mindannak, ami azóta zajlik. Az tehát, hogy ma világháború folyik, nem alaptalan dramatizálás, hanem a korszak "hivatalos" megnevezése. A továbbiakban arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk, miért vett új fordulatot a hipotézisünk szerint Földünkön egyébként is zajló permanens planetáris polgárháború.
