2012. jan. 12.

Szeretem azt, aki megállott

Fotó: P. Z.


Ady Endre

A Halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

2012. jan. 10.

Nem csőd, csak megoldandó feladat

Fotó: Pásztor Zoltán

"Az egész világ zeng attól, hogy válság van. Reggeltől estig azt halljuk, hogyan zuhannak a részvényárfolyamok, minek megy fel éppen az ára, hány embert bocsátottak el, mekkora az államháztartás hiánya, és mennyit kell elvenni az emberektől, hogy a lyukakat betömjék. Szakértők azt jósolják, lesz ez még rosszabb is, ez még csak a kezdet. A média kedvenc olvasottság- és nézettségfokozó eszköze a félelemkeltés. Így aztán most mindent bele. Válság mindenütt. Ha rajtam múlhatott volna, most nem lenne válság.
A válság a polgár számára fikció, átláthatatlan folyamat, olyan, mint a világegyetem tágulása. Elhitetik velünk, hogy részesei és alakítói vagyunk a nagy folyamatoknak. Amit eddig a hátunk mögött elszúrtak, azt most hirtelen közös üggyé, közös felelősséggé akarják tenni. A politika és a média arra kényszerít bennünket, hogy reggeltől estig a válságban gondolkodjunk, hogy a válság gondolata hasson át, szorongasson és bénítson meg minket.
De jó ez valamire? Azon aggódjak, hogy a Nikkei index esik? Azt se tudom mi az...
Robert Rosenthal kísérleteivel megmutatta, hogy ha egy osztályban a gyerekek véletlenül kiválasztott csoportjáról hamis tesztek alapján azt állítják, hogy szuperintelligensek, akkor ezek a gyerekek az év végére kiváló eredményt fognak produkálni, a "buták" pedig leromlanak. A Rosenthal hatás lényege, hogy a dolgokról alkotott hiedelem megvalósítja a hiedelmet.
Aki elhiszi, hogy válság van, aki elhiszi, hogy az most tönkre fogja zúzni az ő kis életét, az akaratlanul is legrosszabb félelmeit valósítja meg. Félelmében már nem teszi meg azt sem, amit megtehetne, s ezzel idézi elő végül a vesztét. Aki viszont azt gondolja, vannak a nehézségek, amelyek azért valahogyan csak megoldhatók, az meg is fogja őket oldani.
Sok család életében megfigyelhető, hogy egyszer fent, egyszer lent. Forradalmak, háborúk, koncentrációs táborok, diktatúrák, kitelepítések, erőszakos beszervezések, nincstelenség, betegség, halál és munkanélküliség. Ezer válfaja van a szenvedésnek és a balsorsnak, s a megpróbáltatások sosem múlnak el, csak mindig másokat érintenek. Ez amolyan történelmi vetésforgó. Nincs család, amelyben valamikor valakinek ne kellett volna helytállnia. Talán most Ön következik, talán most az Ön helytállásán és erején múlik, lesz-e jövője a családjának. A sorscsapás egyben mindig küldetés is. Terhes küldetés, néha kell meggyőzésként egy cethal is, de előbb-utóbb rájövünk, hogy nincs más választás."

Forrás és teljes cikk: Szendi Gábor: A válság

2012. jan. 9.

Anyám kisétált a fejemből és eltűnt az ürességben

"Nem vagyunk pesszimisták a dolgokkal kapcsolatban, hanem megfigyeljük őket, így nem várunk az élettől mást, mint ami az valójában. Meg tudunk birkózni az élettel: elviseljük, amikor nehéz, és örömünket leljük benne, amikor bűbájos. Ha megértjük ezt, akkor anélkül élvezhetjük az életet, hogy annak tehetetlen áldozatai lennénk. Mennyi szomorúság mérgezi meg az emberi létet, azáltal, hogy mást várunk az élettől, mint amit az ad! Olyan romantikus gondolatok lepik el tudatunkat, hogy: egy nap majd találkozunk a „Nagy Ő"-vel, egymásba szeretünk, hogy soha sem veszekszünk, és teljes egyetértésben éljük az életünket. De mi van a halállal? Valószínû ezt gondolod: „Nos, lehet, hogy egyszerre fogunk meghalni." Ebben reménykedsz, ugye? Először van a remény, aztán pedig a kétségbeesés, amikor a szeretett személy előtted hal meg, vagy ha lelép a postással, vagy az utazási ügynökkel. (...)"

Fotó: P. Z.

"Meditáció közben semmi mást nem teszünk, csupán szemléljük, mi is a bánat valójában. Nem azt mondjuk, hogy nem szabadna szomorúnak lennünk, amikor valaki olyantól válunk el, akit szeretünk, mert ez egy teljesen természetes dolog, nem? De most, meditálóként, elkezdjük megfigyelni a szomorúságot azért, hogy megérthessük, ahelyett, hogy megpróbálnánk elfojtani, úgy csinálni, mintha sokkal súlyosabb lenne, mint valójában, vagy egyszerûen keresztül nézni rajta. Angliában, amikor valaki meghal, az emberek azon vannak, hogy elnyomják a bennük keletkező szomorúságot. Megpróbálnak nem sírni, vagy érzelgősnek mutatkozni, nem akarnak feltűnést kelteni, kimértek maradnak. Aztán később, amikor elkezdenek meditálni, hirtelen csak azon kapják magukat, hogy elkezdenek sírni egy olyan személy halála fölött, aki már tizenöt éve elhunyt. Annakidején nem tették ezt, így most jött elő belőlük, tizenöt év múltán. Amikor valaki meghal, nem akarjuk kimutatni a bánatunkat, mert úgy hisszük, ha sírni kezdünk, akkor gyengék vagyunk, vagy esetleg kellemetlenséget okozunk másoknak, ezért magunkba fojtjuk mindezt, nem vesszük észre ezen dolgok természetét, úgy, ahogy vannak, nem tudatosítjuk ezen emberi reakciónkat, és nem tanulunk belőle. Amikor meditálunk, megengedjük a tudatunknak, hogy kinyíljon és az addig elnyomott és elfojtott dolgokat a felszínre hozzuk a tudattalanból, mert amint ezek a dolgok tudatosulnak, lehetőség nyílik arra, hogy elenyésszenek, ahelyett, hogy visszasüllyednének a tudattalan homályába. Megengedjük nekik, hogy megszűnjenek, elengedjük őket, és nem pedig ellökjük őket magunktól. (...)

Emlékszem egy meditációs élményemre, ami a Thaiföldön töltött első évemben történt. Az év nagy részét egyedül töltöttem egy kis kunyhóban, és az első pár hónap nagyon szörnyű volt - mindenféle dolgok árasztották el a tudatomat: megszállottság, félelem, rettegés, gyűlölet. Azelőtt soha nem éreztem még ilyen intenzív gyűlöletet. Sohasem hittem volna magamról, hogy gyűlölöm az embereket, de ezen meditációs időszak néhány hónapja alatt úgy tűnt, mindenkit utálok. Képtelen voltam bárkiről is valami szépet gondolni, túl sok ellenszenv került a felszínre. Aztán egy délután egy furcsa vízióm támadt - azt hittem megőrültem -, embereket láttam, akik kisétálnak az agyamból. Láttam az anyámat, amint épp kisétál és eltűnik az ürességben. Aztán következett az apám, majd a nővérem. Mindez teljesen valóságosnak tűnt, és biztos voltam benne, hogy megőrültem! Mindamellett, ez egyáltalán nem volt kellemetlen élmény. Másnap reggel, amikor felébredtem és körülnéztem, úgy éreztem, hogy minden, amit látok: szép. Minden, még az egyébként legkevésbé szép részlet is szépnek tűnt. Teljesen le voltam döbbenve. A kunyhó maga egy megmunkálatlan építmény volt, senki sem mondta volna szépnek, de nekem mégis palotának tűnt. A körülöttem lévő borzas fák, a világ legszebb erdejének látszottak. A nap sugarai az ablakon keresztül megvilágították a műanyag étkészletemet, és mindez oly' csodálatos volt! A szépség ezen érzete kb. egy hétig maradt velem, és ezt megvizsgálva rájöttem: valójában ilyenek a dolgok akkor, amikor a tudat tiszta. Azelőtt, ha keresztülnéztem egy mocskos ablakon, nem is vettem észre, hogy az az ablak mocskos, azt gondoltam, ez eredetileg is ilyen - mivel az évek alatt annyira hozzászoktam a piszokhoz az ablakon. Ha hozzászokunk, hogy állandóan egy mocskos üvegű ablakon keresztül kell néznünk a világot, akkor minden szürkének, koszosnak és visszataszítónak látszik. A meditáció egy módszer arra, hogy megpucoljuk az ablakot, megtisztítsuk a tudatot, hogy megengedjük a dolgoknak azt, hogy tudatosakká váljanak és, hogy elengedjük őket. Aztán a bölcsességgel, a Buddha-bölcsességgel szemléljük a dolgokat, teljes valójukban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy megragadjuk a szépséget, a tudat tisztaságát, hanem arról, hogy megértjük ezeket. Így a bölcsességgel felruházva szemléljük a természet működését és ezért többé már nem vezet minket az orrunknál fogva azáltal, hogy szokásokat kreáltat velünk az életünkre vonatkozóan, a nem-tudás segedelmével. (...)"

"Ti, szerzetesek, mit üldögéltek itt?"

Fotó: P. Z.
"Hajlamosak vagyunk rá, hogy figyelmen kívül hagyjuk a hétköznapi dolgokat. Általában csak akkor figyelünk a légzésünkre, amikor az rendellenes, pl.: asztmás roham esetén vagy egy megerőltető futás után. De az ánápánaszati alkalmával az általános légzésünket vesszük a meditáció tárgyának. Nem próbáljuk megnyújtani vagy megrövidíteni, vagy bármi módon befolyásolni, csak egyszerűen megmaradunk a normális ki- és belégzésnél. A légzés nem egy olyan dolog, amit mi alkotunk vagy elképzelünk, ez, a testünk egy természetes folyamata, ami az élet végéig eltart - ha koncentrálunk rá, ha nem. Így ez egy olyan dolog, ami mindig kéznél van, és amivel bármikor foglalkozhatunk. Semmiféle képzettségre nincs szükségünk ahhoz, hogy a légzésünkre figyeljünk, nem is kell különösen intelligensnek lennünk, mindössze annyit kell tennünk, hogy tudatában legyünk minden egyes ki- és belégzésnek. A bölcsesség nem a nagyszabású elméletek és filozófiai tanítások tanulmányozásából ered, hanem a hétköznapi dolgok megfigyeléséből.
A légzésben semmi izgalmas vagy elragadó nincs, ezért nagyon idegesítővé válhat ez a folyamat, sőt, meg is utálhatjuk akár. Arra vágyunk, hogy állandóan olyan dolgok vegyenek körül, amik érdekesek és úgy ragadnak magukkal, hogy közben a kisujjunkat sem kell mozdítanunk. Ha valahol zenét hallunk, akkor nem azon kezdünk gondolkodni, hogy: „Koncentrálnom kell erre a magával ragadó és izgalmas ritmusú zenére." - le sem tudjuk magunkat állítani, mert a ritmus annyira kényszerítő erejű, hogy magával húz minket. A normál légzésünk ritmusa nem érdekes vagy kényszerítő erejű, hanem megnyugtató és a legtöbb élőlény nincs hozzászokva a nyugalomhoz. Az emberek többsége szereti a béke gondolatát, viszont a tényleges tapasztalatát kiábrándítónak vagy frusztrálónak találja. Valami ösztönző dologra vágynak, valami olyasmire, ami magába rántja őket. Az ánápánaszati gyakorlásakor egy olyan tárgynál maradunk, ami teljesen semleges, nincsenek erős érzelmeink a légzésünk irányában - mint a szeretet és a gyűlölet -, és mindössze annyit teszünk, hogy megfigyeljük a ki-és belégzés kezdetét, közepét és végét. A lélegzet szelíd ritmusa - mivel lassabb a gondolatok ritmusánál -, a megnyugváshoz vezet és elkezdünk nem-gondolkodni. De ne próbáljunk valamit megszerezni a meditáció által, legyen az a szamádhi vagy dzshána, mert amikor az elme azon van, hogy elérjen valamit, ahelyett, hogy szerényen megelégedne a légzés figyelésével, akkor nem lassul le, és nem válik nyugodttá, és ezáltal frusztráltakká válunk. (...)"

Forrás és teljes cikk: Ácsán Szumédhó: Ánápánaszati

2012. jan. 8.

Hova kerül az a sok pénz?



"Az egész 'válság'-sztori mögött egy sokkal nagyobb dolog rejlik. Egy történet, ami egy helyettünk meghozott döntésről szól, ami ráadásul még hátrányos is ránk nézve. A jó hír az, hogy ezek a mi választásaink és meg tudjuk változtatni őket. Szóval, hova kerül az a sok pénz?"





2012. jan. 7.

Zsandár urak mit akarnak, talán vasalni akarnak?



...de amikor felébredtem
kilenc zsandár áll előttem
azt kérdezik mi a nevem
hol az utazólevelem

zsandár urak mit akarnak
talán vasalni akarnak
nem akarunk mink vasalni
szilaj csikót jöttünk venni

szilaj csikó nem eladó
nem is zsandár alá való
mer' ha arra zsandár ülne
még a madár is rab lenne...



(Ráadásul meg mondjuk EZ. Nagyon szép.)

2012. jan. 4.

Élő "őskövület" a debreceni Nagyerdőn

A Debreceni Egyetem főépülete mögötti sétány (Fotók: P. Z.)

Ha új év, akkor magvetés, esetemben egészen konkrétan. Már régóta terveztem, most, a január 1-jei nagyerdei sétán sikerült is sort keríteni rá: szaporításhoz gyűjtöttem magokat a Postás Üdülő melletti kínai páfrányfenyőről. A különleges "ginkófa" (pontos nevén Ginkgo biloba) Darwin szavai szerint "élő kövület": a páfrányfenyőfélék (Ginkgoaceae) családjának egyetlen ma élő képviselője. Annyira elüt a ma élő összes növénytől, hogy egyikkel sem hozható közelebbi rokonságba. A páfrányfenyő a Föld őstörténetének minden katasztrófáját túlélte, még a jégkorszakot is. A modern Ginkgo a Paleogénben jelent meg, és közeli rokonai, melyeknek a levele már hasonlított a mostani páfrányfenyőéhez mintegy 270 millió évvel ezelőtt a földtörténeti őskorban fejlődtek ki. Az egyik leghosszabb életű fa, ezer évnél idősebb példányok is ismeretesek.


A Ginkgo név (gink - gyo) a kínai nyelvből származik (a fenti képen látható táblán hibásan szerepel), jelentése ezüst barack. Linné 1771-ben tette hozzá a biloba szót. A "biloba" faji jelző a jellegzetes kétlebenyű levélre utal. Magyar nevét a páfrányra emlékeztető levélalakról kapta. A Ginkgot Kínában is megtalálták palotákban, templomi kertekben, ahol buddhista szerzetesek a sok jó tulajdonsága miatt gondozták és azóta is nagy becsben tartják. Ázsia egyes országaiban szent faként tisztelik. Európában a XVII. századtól ismerik, az első facsemetét 1730-ban ültették el az utrechti botanikus kertben (Hollandiában), amely ma is él.
A Ginkgo a rovarkártevőknek és a gombás, vírusos, bakteriális betegségeknek ellenáll. 

Lombhullató

Kétlaki növény: külön hím és nőivarú fa. A szexkromoszómák (XX női és XY hím épp mint az embereknél) megkülönböztetik, tehát a fa neme nem könnyen határozható meg. Érdekesség, hogy a fa szaporodóképessége csak 25-30 éves kora után kezdődik és legalább 1000 évig tart!
A hagyományos kínai orvoslás már kb. 5000 éve használja gyógyításra. Európában a XIX. század közepéig a hagyományos orvoslás a fitoterápia volt, vagyis a gyógynövényeken alapuló készítmények használata. Az utóbbi másfél évtizedben több száz farmakológiai és klinikai kísérletet végeztek el ginkgo kivonatok hatásának megismerése érdekében. Az eredmények szerint a levelek hatóanyagai fokozzák az agyi vérellátást, javítják az emlékezőtehetséget, csökkentik az infarktust kiváltó vérrögök képződését, a vér kóros sűrűségét és a hajszálerek kóros áteresztőképességét. Ugyanakkor fokozzák a halláskárosodásért felelős idegek vérellátását, oldják az asztmás görcsöket, szabadgyök-semlegesítő és egyéb hatásúak. A homoeopatiás gyógykezelésekben is alkalmazzák. 


A fa alatt terítve a föld a terméssel

Debrecenben több szép példány is található, a Postás Üdülő melletti egy védett termő fa (a közelben lennie kell porzónak is, hogy megtermékenyítse). Kb. 15 évvel ezelőtt már szedtem erről magokat, majd virágládában, nedves homokban átteleltettem. Tavasszal ugyanott ki is keltek, mire sort kerítettem volna arra, hogy a szabadban elvessem őket. Egy év alatt kb. 10 centiméteres nagyságúak lettek és csak a következő ősszel kerültek véglegesnek szánt helyükre, de mivel az első években nem tudtam rendszeresen locsolni a nyári aszályban, kipusztultak. Talán a mostaniakkal több szerencsém lesz.
A magok között nagyon érdekes formájúak is vannak, nem csak a hagyományos kétélűeket találni, hanem három részre tagoltakat is. A gyümölcs a benne lévő vajsav, ginkósav és bilobol erjedése miatt kellemetlen, bűzös szagú, "kutyapiszokra" emlékeztető. Ezért termő példányokat közparkokban nem szoktak meghagyni. Különleges, semmilyen más növényéhez nem hasonló levelei jól felismerhetők, jellegzetesek, a Bilobil kapszula reklámjában gyakran mutatják, ha máshonnan nem, a tévéből biztosan mindenki ismeri. Az őszi zempléni kirándulásunkon nagyon szép páfrányfenyőket láttunk a füzérradványi Károlyi-kastély kertjében, közvetlenül az épület mellett. Debrecenben van még többek között a Bem téren, a Nyár utcán, a Kenézy-kórház udvarán és a Medgyessy-sétányon is.


P. Z.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...