 | |||
| Fotó: szerző ismeretlen |
Éberségemet azért szeretném, amennyire csak lehet, fokozni és soha nem
elveszteni, hogy a halál pillanatában a lélek kiteljesedését egész
nagyszerűségében át tudjam élni.
Régebben évenkint legalább egyszer, ha csak néhány hétre is, el kellett vonulnom. A külső körülmények mesterséges harmonizálásával ilyenkor sikerült azt a görög nyugalmat megteremtenem, amelynek felületén a békés derű félelmetes varázsa csillogott és az alatta levő vulkáni dübörgés nem ütött át. Csak ilyenkor tudtam, hol vagyok és mit csinálok. Az életet nem lehet megszokni. Bosszúsan és csodálkozva undorodom azoktól, akik még gyermekkorukban sem érezték soha, hogy az élet olyan megszokhatatlan, mint a bor, a nő, vagy az Isten. Kábítószert nem használtam. Ezért szenvedélyesen kellett élnem, ahogy az ember meztelen istennőt szeret. Ha pedig külső elragadtatásoktól nem óvakodtam eléggé, nem a kifulladás veszélye fenyegetett, hanem olyan tűz, amelyen átjutni súlyos égési sebek nélkül nem lehetett.
Az az illúzióm, hogy biztosan határolt világban élek, régen megszűnt. A valóság mágikus és az ember akaratának legkisebb mozdulatára is enged. Nem szörnyű, hogy az embernek minden kívánsága teljesül? Az óceán közepén voltam. És megszűnt hülye reménykedésem abban, hogy a halál megsemmisülés.
A megnyugvásra sok évig nem volt alkalom. Nem lehetett mérleget készíteni. Futni kellett, futni, úgy látszik, végkimerülésig.
Most mégis eljött az idő. Sajátságos alakban érkezett: mint mérsékelt, forrásvízszerűen hűvös érdeklődés, elfogultság nélkül, történeti kíváncsiság, hogy kicsodák is voltak ennek az életnek elődei. Elődöknek láttam őket és apáknak, letörlesztett inkarnációknak, idő előtt elhalt önmagamnak alakjait, idegeneket, akik iránt már bizalmatlan voltam.
A szüntelen halál atmoszférájában hét év telt el. Fölöttem olyan fenyegetéssel, hogy rémületemben évszázadokat tettem meg hetek alatt és milliókat egy év alatt. Végül az összeroppanás következett.
A halál nem nyúlt értem s ezért itt vagyok. Amióta az élet megszokhatatlan idegenszerűsége bennem tudatossá lett, még gondtalanabb lettem, hiszen olyan időbe kerültem, amelyet egyáltalában nem éreztem a magaménak. Eredetileg ez már nem járt nekem. Már csak úgy van itt, mint még egy fogás az ebéd után, amely az étlapon nem szerepelt. Még sokkal kevésbé járandóság, mint azelőtt volt, amikor néha mégis megtörtént, hogy követeléseim voltak és igényeket támasztottam. E pillanattól életem mágikus mirákulumszerűsége soha nem szűnt meg. Az élet nem magától értetődik. Azért, mert mint a régiek mondták, az életet nem a természetesség jellemzi, hanem a varázs. Élni annyi, mint megrázva lenni, annyi, mint önkívületben lenni, megrendülve lenni, mint a gyökerekkel kitépve lenni, mint kínlódni és őrjöngeni a meglepetéstől és a csodálkozástól, a fájdalomtól és a zavartól, a borzalomtól és az örömtől, a meghittségtől és a félelemtől, a szenvedéstől és a gyönyörűségtől. Az életnél nincs természetellenesebb. Az élet kegyelem. És ezt most tudtam meg, amikor tényleg az lett. Irgalomból vagyok itt, csaknem véletlen és kinyomozhatatlan tünemény.
A körülmények most önmaguktól leegyszerűsödtek. Nem kellett azokat mesterségesen harmonizálni. Egyszerűek lettek, mint a szent vagy a bolond élete, aki a koldulást választja. Minden földi javamat elvesztettem éspedig olyan sokat, hogy pótlására gondolni sem lehetett. Lemondtam. E sannyasin-exisztencia végre teljesen levegőhöz juttatott. Már semmi sem zavar abban, hogy istennőmmel olyan szenvedélyes szerelemben éljek, amilyenben csak tudok. Hozzájárult a csaknem észvesztő egészség s ez annál nagyobb lett, minél mélyebb a mámor.
Ebben az időben gondoltam először arra, mit jelent az, ha az ember készületlenül hal meg. Amortizált inkarnációimmal különös viszonyba kerültem. Azokban nem sikerült volna meghalni. Legfeljebb meghaltak volna helyettem s engem csávában hagynak. Most a helyzet más. A régi alakokon keresztül láttam, de ezzel az újjal sem vagyok bizalmas.
A halál közelségétől átizzott enthuziazmus az, amit éberségnek szeretnék nevezni. Nem odaragadni semmihez, ami mellékes és fölösleges, főként semmihez, ami birtok és tulajdon, ami érdem és erény, fensőbbrendűség és kiválóság, alkalom és ok a kevélységre és hiúságra, semmi többlettudás és fontoskodás és koravénség, semmiféle titkos raktár és rejtekhely, dugdosott kincsek, takarékkönyv, életbiztosítás és élelmiszerraktár. Az embernek minél többje van, annál szegényebb. A sannyasinnak mámorán kívül semmije sincs. Ez most az utolsó arc. A legutolsó? Nem tudom. Az enthuziazmus, amellyel a küszöbön át lehet lépni s a lélek kiteljesedését egész nagyszerűségében át lehet élni.
Régebben évenkint legalább egyszer, ha csak néhány hétre is, el kellett vonulnom. A külső körülmények mesterséges harmonizálásával ilyenkor sikerült azt a görög nyugalmat megteremtenem, amelynek felületén a békés derű félelmetes varázsa csillogott és az alatta levő vulkáni dübörgés nem ütött át. Csak ilyenkor tudtam, hol vagyok és mit csinálok. Az életet nem lehet megszokni. Bosszúsan és csodálkozva undorodom azoktól, akik még gyermekkorukban sem érezték soha, hogy az élet olyan megszokhatatlan, mint a bor, a nő, vagy az Isten. Kábítószert nem használtam. Ezért szenvedélyesen kellett élnem, ahogy az ember meztelen istennőt szeret. Ha pedig külső elragadtatásoktól nem óvakodtam eléggé, nem a kifulladás veszélye fenyegetett, hanem olyan tűz, amelyen átjutni súlyos égési sebek nélkül nem lehetett.
Az az illúzióm, hogy biztosan határolt világban élek, régen megszűnt. A valóság mágikus és az ember akaratának legkisebb mozdulatára is enged. Nem szörnyű, hogy az embernek minden kívánsága teljesül? Az óceán közepén voltam. És megszűnt hülye reménykedésem abban, hogy a halál megsemmisülés.
A megnyugvásra sok évig nem volt alkalom. Nem lehetett mérleget készíteni. Futni kellett, futni, úgy látszik, végkimerülésig.
Most mégis eljött az idő. Sajátságos alakban érkezett: mint mérsékelt, forrásvízszerűen hűvös érdeklődés, elfogultság nélkül, történeti kíváncsiság, hogy kicsodák is voltak ennek az életnek elődei. Elődöknek láttam őket és apáknak, letörlesztett inkarnációknak, idő előtt elhalt önmagamnak alakjait, idegeneket, akik iránt már bizalmatlan voltam.
A szüntelen halál atmoszférájában hét év telt el. Fölöttem olyan fenyegetéssel, hogy rémületemben évszázadokat tettem meg hetek alatt és milliókat egy év alatt. Végül az összeroppanás következett.
A halál nem nyúlt értem s ezért itt vagyok. Amióta az élet megszokhatatlan idegenszerűsége bennem tudatossá lett, még gondtalanabb lettem, hiszen olyan időbe kerültem, amelyet egyáltalában nem éreztem a magaménak. Eredetileg ez már nem járt nekem. Már csak úgy van itt, mint még egy fogás az ebéd után, amely az étlapon nem szerepelt. Még sokkal kevésbé járandóság, mint azelőtt volt, amikor néha mégis megtörtént, hogy követeléseim voltak és igényeket támasztottam. E pillanattól életem mágikus mirákulumszerűsége soha nem szűnt meg. Az élet nem magától értetődik. Azért, mert mint a régiek mondták, az életet nem a természetesség jellemzi, hanem a varázs. Élni annyi, mint megrázva lenni, annyi, mint önkívületben lenni, megrendülve lenni, mint a gyökerekkel kitépve lenni, mint kínlódni és őrjöngeni a meglepetéstől és a csodálkozástól, a fájdalomtól és a zavartól, a borzalomtól és az örömtől, a meghittségtől és a félelemtől, a szenvedéstől és a gyönyörűségtől. Az életnél nincs természetellenesebb. Az élet kegyelem. És ezt most tudtam meg, amikor tényleg az lett. Irgalomból vagyok itt, csaknem véletlen és kinyomozhatatlan tünemény.
A körülmények most önmaguktól leegyszerűsödtek. Nem kellett azokat mesterségesen harmonizálni. Egyszerűek lettek, mint a szent vagy a bolond élete, aki a koldulást választja. Minden földi javamat elvesztettem éspedig olyan sokat, hogy pótlására gondolni sem lehetett. Lemondtam. E sannyasin-exisztencia végre teljesen levegőhöz juttatott. Már semmi sem zavar abban, hogy istennőmmel olyan szenvedélyes szerelemben éljek, amilyenben csak tudok. Hozzájárult a csaknem észvesztő egészség s ez annál nagyobb lett, minél mélyebb a mámor.
Ebben az időben gondoltam először arra, mit jelent az, ha az ember készületlenül hal meg. Amortizált inkarnációimmal különös viszonyba kerültem. Azokban nem sikerült volna meghalni. Legfeljebb meghaltak volna helyettem s engem csávában hagynak. Most a helyzet más. A régi alakokon keresztül láttam, de ezzel az újjal sem vagyok bizalmas.
A halál közelségétől átizzott enthuziazmus az, amit éberségnek szeretnék nevezni. Nem odaragadni semmihez, ami mellékes és fölösleges, főként semmihez, ami birtok és tulajdon, ami érdem és erény, fensőbbrendűség és kiválóság, alkalom és ok a kevélységre és hiúságra, semmi többlettudás és fontoskodás és koravénség, semmiféle titkos raktár és rejtekhely, dugdosott kincsek, takarékkönyv, életbiztosítás és élelmiszerraktár. Az embernek minél többje van, annál szegényebb. A sannyasinnak mámorán kívül semmije sincs. Ez most az utolsó arc. A legutolsó? Nem tudom. Az enthuziazmus, amellyel a küszöbön át lehet lépni s a lélek kiteljesedését egész nagyszerűségében át lehet élni.
(Hamvas Béla: Apokalyptikus monológ - a Titkos jegyzőkönyvből)
