A kígyó ölelése

Nathan Ball

Erőt adni másoknak

Oláh Tímea emlékére

2015. szeptember 21.:

"Ami a lelki okok és a rák kapcsolatát illetik, nos, én ezekben hiszek a legjobban. Meggyőződésem, hogy az egyén maga teszi önmagát rákossá (beteggé), kvázi fordítja maga ellen a saját szervezetét, amely utat enged a hibás sejtek túltermelődésének és pusztításának. Ha rá tudok jönni arra, hogy mi az a viselkedésminta (pl. szerep), amin túl kellene lépnem, vagy az a trauma, amit feldolgozatlanul hagytam, akkor meg tudok gyógyulni. (...) A stresszlevezetés persze itt is kulcskérdés, amiről további érdekességeket ír a pszichológus által adott könyv (O. C. Simonton-S. M.-Simonton-J. L. Creighton: A gyógyító képzelet. Belső erőforrásainkkal a rák ellen.) Azt mondja, a pszichológusok megfigyelték, hogy a rákos betegeknek vannak bizonyos közös jellemvonásai, miszerint:

- maximalisták, hajlamosak túlhajtani magukat
- olyannyira szolgálni akarnak másokat, hogy háttérbe szorítják a saját igényeiket
- rengeteget rágódnak
- nehezen engedik el a nehezteléseiket.

Alapvetően olyan emberekről van szó, akik annyira szeretnének másokban mindig jó benyomást kelteni, hogy ez a kényszer teljesen rájuk olvad, mint egyfajta identitás. Emiatt rengeteg stresszt magukba nyelnek, ahelyett, hogy elengednék az én-mindig-jó-vagyok arcot, és konfliktusokat vállalnának fel, vagy kilépnének számukra kellemetlen kapcsolatokból, helyzetekből. Szerintem az is tök érdekes, hogy sok ember akkor lesz rákos beteg, miután hirtelen valamilyen oknál fogva megszűnik egy élethelyzet adta szerep (munkahelyen vagy kapcsolatban), ami annyira definiálta őket, hogy emellett elfelejtették a saját személyiségüket fejleszteni."

2015. november 4.:

"Nem írtam egy ideje, most meg rengeteg dolog van, amiket részint én is emésztek még.

Először is, hogy rákosnak lenni olyan, mint élsportolónak. Ha nyerni akarok, soha, egyetlen nap se telhet el anélkül, hogy ne dönteném el fejben, nyerni fogok, nincs mese, és odatennék mindent, amit csak tudok, fejben, fizikálisan (ezalatt értem a mozgást is, meg azt is, hogy belássam, igenis pihenni is kell, vagy hogy utóbbitól ne legyen bűntudatom, mert hogy ott van a gyerek). A Simonton ráébresztett arra, hogy rengeteg dologban mások - sokszor, vagy leginkább feltételezett - elvárásainak akartam megfelelni, vagy egy képnek: a tökéletes anya, ahogy én képzelem, aki mindent odatesz, vagy a jó háziasszony, ahogy én képzelem, hogy az anyósom hogy képzeli, vagy a lelkiismeretes munkaerő, akit szeret a főnöke, vagy a kitartóan rák ellen küzdő ember, aki a blogján keresztül talán erőt ad másoknak - de akkor meg ugye sose kettyen le... Baromság.

Az a nagy tanulság(om), hogy le kell építenem a rohadt nagy maximalizmusomat, mert felzabál, frusztrálttá tesz, és akadályoz abban, hogy kibontakoztassam önmagamat - azt, aki valójában akarok lenni, és amivel valójában akarok foglalkozni. Festeni szeretnék, kiállításokat rendezni, meg könyvet írni és igenis, erőt adni másoknak, mert ha valamiben hiteles vagyok, az a küzdés. Rátalálni az én utamra. Nem akarni tökéletes anyának lenni (ahogy én képzelem), hanem elég jónak lenni... (...)

Közelebb kerültem Istenhez. Ez sok erőt ad, minden nap imádkozom, és tudom, hogy elvetettem egy magot - a gyógyulásom magját -, ami most még a földben van, és nem látom, hogy nő. De már elkezdte a munkáját, és tudom, hogy ki fog hajtani.

Most, hogy ezeket leírtam, máris jobb napom van... (...)"

2015. december 31.:

"Sokan mondták nekem, hogy nagyon erős vagyok, és egy hős, hogy így viselem a dolgokat, ami jól esik és imponáló. Bár én mindig azt mondtam, nem szabad lebecsülni a fájdalom erejét, mert addig könnyű nagylegénynek, optimistának lenni, míg semmi se fáj, vagy épp csak fájdogál. De a fájdalom, az kemény dolog, meg tudja úgy törni az embert, hogy vinnyogjon, mint a kutya. Nos, Karácsony előtti borzalmas éjszakáimon én is ezt éltem meg. Halálközeli, megbékélő gondolataim voltak. A beletörődés érzése, hogy küzdöttem, de nem sikerült, és nem ágállok ez ellen. Egyáltalán nem élem meg kudarcélményként azt, ha meg kell halnom. Tudom, hogy minden el fog rendeződni úgy, ahogy lennie kell, de persze rohadt szomorú vagyok ettől az egész elfogadástól."

2016. január 4.:

"Sikerült hazajönnünk a kórházból, végre itthon vagyok. Beszéltünk az orvossal, aki azt mondta, mindent megtesznek, ami tőlük telik, de nem alakulnak jól az eredményeim, és nem jók a kilátásaim. Sajnos már csak néhány napom van hátra.

A gondolat már sokat keringett a fejemben az elmúlt napokban, hetekben, és töltöttem olyan éjszakákat fájdalomban, mikor azon gondolkoztam, vajon mikor fog bekövetkezni. Elfogadtam a gondolatot, hogy így lesz, és nem bánkódom, remélem, holnap még ki tudunk menni a gyerekkel szánkózni a hóba. (...) Csak annyit szeretnék mondani, hogy szeressetek jól és sokat."

http://ezustosszegely.blogspot.hu/

Jöttem, hogy szemeimet megkeressem

Estas Tonne

Kálacsakra

Csak elég időt

A szöveg miatt:



A tükör összeroppan
Így még homályosabban
Lát, ki látni vél
De többet remél
Bárkinél

A szemnek láthatatlan
De száz meg száz alakban
Érzékelhető
Az eltűnő időben is
Ott van Ő

Én nem kérek mást
Csak elég időt
Igazán
Érteni, keresni Őt
Aki félt és remél
És meghív, hogy láss
Igazán
Csak időt
Én nem kérek mást

Ha álom csak az élet
Egyszer mindenki felébred
Egy tiszta hajnalon
Várja borzalom
Vagy irgalom

Én nem kérek mást
Csak elég időt
Igazán
Érteni, követni Őt
Aki félt és remél
És meghív, hogy láss
Igazán
Csak időt
Én nem kérek mást

A véges nézi a végtelent
Találgatja, hogy mit jelent
De káoszból rend
Gyilkosból szent
Nem lesz, csak akkor
Ha Ő
Benned is megjelent

Én nem kérek mást
Csak elég időt
Igazán
Érteni, szeretni Őt
Aki félt és remél
És meghív, hogy láss
Igazán
Csak időt
Én nem kérek mást