2011. okt. 28.

Tűz a fában, harangban a hang

Fotók: P. Z.


Vannak a Földnek egészen különleges pontjai, az egyik itt, nem is olyan távol tőlünk. Sokáig azt hittem, ezek a helyek nem valóságosak, inkább egyfajta jelképek, "tudatállapotok", ezért is írtam nemrég Lisa Gerrard: Serenity című számához, hogy "Határvidék 2:20 és 2:30 között". Ma már tudom, hogy ilyen különleges "helyek" valóban léteznek.
Kósa Ferenc filmrendező arról beszél A túlsó part című dokumentumfilmben (erről az alkotásáról korábban nem tudtam, nemrég olvastam róla), hogyan igézték meg őt - másokhoz hasonlóan - Ryoan-ji kövei, hogyan kerítették a hatalmukba. "Amikor először jártam e csodálatos kőkertben - meséli, - olyan érzésem támadt, amit leginkább a honvágyhoz hasonlíthatnék: valamilyen titokzatos erő azóta is odahúz, odavonz, odataszít hozzájuk... Magyarországtól Japán igencsak távol van. Mégis, az elmúlt harminc esztendőben több mint tízszer repültem Japánba, s valahányszor ott voltam, minden alkalommal elzarándokoltam Kyotóba, hogy láthassam a Ryoan-ji köveit, és újra meg újra átélhessem, amint folytatódom a külső világban... Tanúsíthatom tehát: e kövek láttán az ember magára ismerhet, és megsejthet valamit a létezés lényegéből is. Tanúsíthatom továbbá, hogy e sajátos folytatódás-érzet, ez a katartikus erejű megvilágosodás életünk részévé válhat. Akár akarjuk, akár nem: lépten-nyomon elkísér minket. Csakugyan bennünk van, mint a tűz a fában vagy miként harangban a hang..."







Szerencsére a katarzishoz nem kell feltétlenül Japánba utaznunk, a közelmúltban itt a szomszédban is rábukkantam - teljesen véletlenül, már persze, ha véletlenek vannak - egy ilyen, rendkívül különleges helyre. Horvátországban található, a Krk-sziget északi, vagy inkább észak-keleti csücskén, Silo település közelében. A központi kikötőt jobbról megkerülve lehet megtalálni egy sziklás, csupasz félszigetet, amely hosszan benyúlik a tengerbe. Még a közvetlen közelben sem lehet egyből felismerni, hova jutottunk, meg kell keresni azt a mintegy 10 méter sugarú "mágikus erejű "területet a félsziget északi oldalán, ahonnan a legjobb a panoráma. Ez már itt sem nem szárazföld, sem nem tenger. Hirtelen valami megváltozik, mintha az ember valami téren és időn kívüli állapotba ért volna. Nem arról van szó, hogy a látvány csodálatos és idilli, persze az is, de olyan megszámlálhatatlanul sok van a Földön. 







Ez a hely olyan, amiről Kósa Ferenc beszél: a személyes én megszűnik és a világ hatalmas örvénye ott áramlik előttünk, mintha csak valami külső, megnevezhetetlen szemlélői lennénk az egész folyamatnak. Az embert egy egészen keskeny kis földnyelv kivételével teljesen körbefogja a tenger, de mégsem olyan, mintha egy hajón lennénk. Sem nem szárazföld, sem nem víz. Körben szinte mindenhol látszanak a szárazföld magas hegyei és a sziget kontúrjai, de mégis elég távol ahhoz, hogy megfoghatatlanokká váljanak. Sem nem végtelenség, sem határoltság, nem hegyvidék, de nem is alföld, inkább egyszerre mind, mintha minden géniusz egyetlen pontba sűrűsödne ezen a helyen. Itt minden megvan, de valahogy mégis minden üres. Katartikus.
Délután, amikor a tenger leírhatatlanul mélykék színűre változik és a szél végeláthatatlan hullámokat rajzol a tenger felszínére, mindenki, aki ott áll, egyetlen pillanat alatt megérzi ezt. Kivétel nincs. Még azok sem tudnak ellent állni ennek az elementáris hatásnak, akik egyébként nem fogékonyak az ilyen "extázisra". Az ember itt úgy érzi, "megérkezett", minden további fölösleges, nincs tovább hova menni. Nem kell semmit sem tenni, semmit sem mondani. 
Persze, nem mintha ezen a helyen lehetne bármit is mondani...


Pásztor Zoltán





Az összefűzött kép ITT nagyban is megnézhető, kinagyítható és körbeforgatható.

2011. okt. 25.

Minden mindennel



A meditációban, vagy akár még az éber félálomban is el lehet kapni nagyon ritkán egy olyan, a másodperc törtrésze alatti pillanatot, amikor megtapasztalható, hogyan születnek a "fogalmak". Vagy mondjuk úgy, a tiszta és rezzenéstelen tudatban hogyan alakul ki "valami", ami aztán a "világot teremti".
A legmeglepőbb ebben nem maga a "teremtés", a világ születése, hanem az, hogy az első pillanatban MINDEN MINDENNEL felcserélhető. Nem egymásból alakulnak ki, oksági rendszerben, ahogyan logikus lenne és ahogyan ezután az első pillanat után az be is következik, hanem ebben a "primer secundumban" mindegyik UGYANAZ, egymással kompatíbilis, egy az egyben megegyező. Tehát nem analógiás láncok különböző szintű elemeinek azonosságáról van szó, hanem minden megnyilvánult azonosságáról.
A tapasztalat meglepő, szokatlan és rendkívüli, következményei szinte beláthatatlanok...


P. Z.

2011. okt. 24.

Ahol már minden készen van



"A nirvikalpa szamádhi a legmagasabb szamádhi, amelyet a megvalósult mesterek legtöbbje el tud érni. Ez tart néhány óráig vagy pár napig, azután az embernek le kell jönnie. És mi történik, ha lejön az ember? Nagyon gyakran elfelejti a saját nevét, saját korát. Nem képes még rendesen beszélni sem. De aztán folytonos gyakorlás után képes lesz az ember a nirvikalpa szamádhiból lejönni, és rögtön utána teljesen normális módon cselekedni a földön.

A múltban voltak spirituális mesterek, akik elérték a nirvikalpa szamádhit, és nem jöttek többet le. Megtartották a legmagasabb szamádhijukat, és egyszerűen lehetetlennek tartották, hogy ismét belépjenek a föld atmoszférájába, s emberként cselekedjenek. Ebben a tudatállapotban lehetetlen a világban cselekedni. Egyszerűen lehetetlen. Ha az ember belép a nirvikalpa szamádhiba, akkor normális körülmények között nem akar többé visszatérni a világba."

2011. okt. 21.

Egy szalmaszál forradalma



"Gyakran mondom a fiataloknak a hegyi kunyhókban, akik azért jönnek ide, hogy segítsenek és a természetes gazdálkodásról tanuljanak, hogy bárki láthatja a fákat a hegyen. Láthatják a levelek zöldjét, láthatják a rizsnövényeket. Azt hiszik, hogy ismerik a zöldet. És ha éjjel-nappal kapcsolatban vannak a természettel, néha még azt is hihetik, hogy ismerik a természetet. De mikor azt hiszik, hogy kezdik megérteni a természetet, biztosak lehetnek benne, hogy tévúton járnak."





"Miért lehetetlen megismerni a természetet? Mert az, amit természetként érzékelünk, csak egy gondolat a természetről, ami minden ember saját elméjében létezik. Csak a csecsemők látják a természetet a maga valójában. Gondolkodás nélkül, egyenesen és tisztán. Ha már ismerjük a növények neveit, a mandarinfáét, mely a citrusok családjának tagja, a fenyőét, mely a fenyőfélék családjának tagja, már nem tudjuk a természetet a maga valójában látni.

Ha valamit az egésztől elkülönítve szemlélünk, az már nem a valóság."





(Részlet Masanobu Fukuoka One-straw Revolution - Egy szalmaszál forradalma című könyvéből, fotók: P. Z.)

2011. okt. 20.

Vihar után - vihar előtt



"Van-e olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák zúdulnak le a hegyről, melyre évmilliók alatt kapaszkodtak fel, azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? De akad-e oly érző lélek, aki látva, hogy emberek milliói zuhannak az állati lét alá, ezt szó nélkül megállja?" 







(Szöveg: Hamvas Béla, fotók: P. Z. - a felvételeket a 2005-ös nagy vihar után készítettem a Debrecen és Hosszúpályi közötti erdőségben)

2011. okt. 18.

Utolsó ajándék




Hajnali két óra.

A felhő: ragyogás.
A föld: ragyogás.
A falevél: ragyogás.
A fű: ragyogás.
A madár: ragyogás.
A levegő: ragyogás.

A Nap is ragyogás, de nem úgy, ahogyan szokott.
Telített fehéren, túlcsordulón, üresen.
Kívül van minden, nem érint.

Harmatos fűben járok.
Talpam alatt csigák roppannak.

Ki vagy Te?

Az vagyok, aki irtózik az alvástól,
akinek nincs szüksége semmire,
mert mindene megvan,
mert minden belőle árad itt ki.

Mi a ragyogás?
Isten-e a ragyogás?
Középpont-e a ragyogás?
Beérkezés-e a ragyogás?
Túl van-e szenvedésen a ragyogás, vagy innen van rajta?

Egy egyenlő Egy.
Kettő egyenlő két fél.
Három egyenlő három harmad.
Két fél nem egyenlő Egy,
de három harmad újra Egy.

A ragyogás:
nem isten,
nem középpont,
nem beérkezés.
Nincs túl szenvedésen, innen van rajta.

Akkor tehát: Ánanda a ragyogás?
A legbelső burok?

Ánanda a ragyogás.
A legbelső burok.
Az utolsó ajándék tőlem, neked,
amit nem kell, hogy elfogadj.


Látod őket?
Bolondok mind, kívül nincs remete!
Számítok rád!
Megértetted?

Megértettem, amit meg kellett értenem.


(Szöveg: P. Z., fotó: ismeretlen szerző)

2011. okt. 17.

Silentium Mysticum




Zarándokok érkeztek Buddhához, üdvözölték és csendben várakoztak, hogy a Magasztos megszólaljon. Buddha sokáig mozdulatlanul állt, aztán egy szál virágot tépett, azt a zarándokok seregének felmutatta és egyetlen szót sem szólt. Senki sem értette, csak Mahákásjapa, aki bólintott és Buddhára nézett. A Magasztos így szólt: a legdrágább kincset, az észt meghaladó tudást adtam át most neked.









(Fotók: P. E. és P. Z.)

2011. okt. 14.

Sem hideg, sem meleg, se gyönyör, se fájdalom



Lajkó Félix koncertje: vezetett, csoportos meditáció. Abban a pillanatban, amikor a végletekig fokozott tempó után, a zene többszöri ritmusváltást követően megnyugszik és elhalkul, majd egy alig hallható hipermagas hang után a végtelenben végleg eltűnik, az ember minden különösebb nehézség nélkül meg tudná valósítani a felfüggesztést. Ennek csak egyetlen apró körülmény, a nézőközönség hangos ujjongása és tapsolása képezi az akadályát, de a zene újraéledése után titkon abban bízunk: hátha a következő szakasz múltával a révülettől mindenki csendben marad. Sajnos, nem.
Persze, nem baj ez. Félix nem tehet róla, hogy lelkesen megtapsolják. Ez már tényleg nem rajta múlik. Ő mindent megtesz, amit kell. Zenéje tulajdonképpen egyfajta meditációs objektum. Világot teremt, teret, időt, képet, érzelmet, de aztán önmaga le is bontja az egészet, ugyanazokkal az eszközökkel semmisít meg mindent, amivel az előző pillanatokban létrehozta. Ezért nincs benne semmi állandó. Folytonos ingadozás, lüktetés, gyorsulás, lassulás, megállás, csend. Igen, a csend, amely az adott pillanatban akár még fontosabb is, mint a hang. Nincs stílusa, mégis egyedi. Nem népzene, nem klasszikus, nem dzsessz, nem blues, mégis mindent magában foglal. Valójában nem is zene. Van valami más, amire ez a jellemzés pontosabban illik: a meditációs képek. Felbukkannak látszólag a semmiből, a tudatalattiból, az egész emberiség közös álomvilágából, néha magával ragadnak, majd elengednek. Aztán támadnak megint. Próbára tesznek. A legnagyobb hibát éppen akkor követjük el, ha hiszünk nekik: hozzájuk kötődünk, és hagyjuk, hogy azt csináljanak velünk, amit akarnak. Ekkor ugyanis rabul ejtenek és nem tapasztaljuk meg azt, amit éppen jelenlétükkel el akarnak rejteni előlünk. Lajkó Félix zenéjét is kétféleképpen lehet hallgatni: a zenére koncentrálva - így valószínűleg sokkal kisebb élményt jelent -, vagy a figyelmet az állandó változásra összpontosítva, de nem hozzákötve, a végtelen áramlást a világ körforgásának tekinteni, azon kívül állni és csak szemlélni. Éppen úgy, ahogyan a helyes meditációban szokás. Nem örömmel, nem bánattal, egyszerűen csak látni a szüntelen megnyilvánulást.





A klasszikus jógában ismeretesek olyan gyakorlatok, amelyek a "misztikus hallásra" szakosultak, vagyis arra, hogy a jógi hangokra összpontosítva érje el a megszabadulást. 
A Náda-bindu-upanisadban részletezett gyakorlatok között van egy ászana (a siddha), amely testhelyzetben hallott hang révén (amely a külvilágból jövő minden zajjal szemben süketté tesz), a jógi tizennégy nap alatt eléri a turíya állapotot. A hallott hangok - Eliade elmondása szerint - kezdetben erősek (az óceán, a mennydörgés, a vízesés hangjához hasonlatosak), majd zenei jellegűek lesznek (mint a mardala, a harang és a kürt zengése), végül igen finomak (mint  a víná, a fuvola vagy a méh hangja). A jóginak a lehető legfinomabb hangok meghallására kell törekedni, mert ez számára a meditációban való előrehaladás egyetlen módja. Legvégül megkísérli az egyesülést a para-brahmannal, amely hangtalan (asabda). Ekkor a jógi olyan, mint a halott: "megváltott (mukta) lett". Ebben az unmaní állapotban (amely abban a pillanatban következik be, amint a misztikus halláson is túllép) a jógi teste "olyan, mint egy darab fa, nem érez sem hideget, sem meleget, se gyönyört, se fájdalmat". Hangot sem hall többé.
Lajkó Félix "vezetett meditációi" tökéletesen alkalmasak ennek a gyakorlatnak a végrehajtására. Az első fontos lépést akkor kell megtenni, amikor a strukturált hangzás átlép a strukturálatlanba, az irracionálisba, az anyagi világ szintjén nem értelmezhető dimenzióba, a következőt pedig a legutolsó hang végén, "a lehető legfinomabb hangok érzékelését követően", amikor ezt a síkot is elhagyja. Ez az extázis vége, ahol már nincs sem hideg, sem meleg, se gyönyör, se fájdalom...
Még ha ehhez tizennégy napig kell is őt egyfolytában hallgatnunk...


Pásztor Zoltán


(Lajkó Félix  2011. október 13-i debreceni koncertje nyomán. Fotók: www.zen.eoldal.hu)

2011. okt. 12.

Látszat és láttatás

"Ímé, én teremtettem a kovácsot, a ki a parazsat éleszti és fegyvert készít mestersége szerint: és én teremtém a pusztítót is a vesztésre!"

(Ézsaiás 54:16)

A Mátrix című filmben Smith (Kovács) ügynök autójának rendszáma az egyik jelenetben IS 54 16 (Ézsaiás=Isaiah).



"Disneyland azért van, hogy elleplezze: maga a „valódi” ország, az egész „valódi” Amerika a 
Disneyland. (Némiképp úgy, mint ahogy a börtönök azért vannak, hogy elleplezzék: a társadalom egésze a maga banális mindenütt jelenlétében nem más, mint nagy elzárás.) Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy elhitessék, a maradék valódi, miközben egész Los Angeles és Amerika, ami körülveszi, nem valóságos többé, hanem hiperreális és szimuláló típusú. Immár nem a valóság hamis ábrázolásáról van szó (ideológiáról), hanem annak elleplezéséről, hogy a valóságos többé nem valóságos: a valóság elvének megmentéséről.
Disneyland káprázata se nem igaz, sem nem hamis. Disneyland lebeszélőgép, amit azért állítottak ki, hogy ellenpontként újraélessze a valóság fikcióját. Ezért együgyű e káprázat, ezért infantilisan elkorcsosult. E világ gyermetegnek akar látszani, hogy elhitesse, a felnőttek másutt vannak, a „valódi” világban, hogy elleplezze, az igazi infantilitás mindenütt jelen van; maguk a felnőttek azok, akik idejönnek gyereket játszani, hogy tévedésbe ejtsenek saját, valódi infantilitásukat illetően. (...)

Az absztrakció ma már nem hasonlatos térképhez, képmáshoz, tükörhöz vagy fogalomhoz. A szimuláció ma már nem területre, referenciális létezőre, szubsztanciára irányul, hanem egy eredet és realitás nélküli reálisnak a modelleken keresztül történő generációja.
Hiperreális. A térkép előbbre való a területnél – ez a szimulákrum elsőbbsége – ő hozza létre a területet, s ha újra írnánk a mesét , ma a terület foszlányai porladnának szét lassan a térkép felszínén. Nem a térkép a valóságos, hanem az, aminek nyomai itt–ott láthatók még abban a sivatagban, ami már nem a Birodalomhoz tartozik, hanem hozzánk. Maga a valóság sivataga.
Valójában a mese még megfordítva sem használható. Talán csak a birodalom allegóriája él tovább. A mai szimulátorok is ugyanezzel az imperializmussal próbálják egymásba játszani a valóságot – minden valóságot – szimulációs modelljeikkel. De már nincsen szó sem térképről, sem területről. Ami eltűnt: az uralkodó különbség az egyik és a másik között, amiből az absztrakció bája ered. Hiszen e különbség teremti a térkép poézisét s a terület báját, a fogalom mágiáját s a valóságos báját. A leképezés árnyékvilága egyszerre ér a csúcspontjára s enyészik el a kartográfusok őrült ötletében térkép és terület ideálisan egyforma kiterjedéséről. Eltűnik a szimulációban, amely már nem spekulatíve és diszkurzíve, hanem nukleárisan és genetikusan működik. Búcsút int az egész metafizika."


(A Mátrix című film első részében Neo, a főszereplő Jean Baudrillard: Simulacre et Simulation - Látszat és láttatás - című, 1981-ben írt könyvéből vesz elő egy CD-t. A rejtekhely az On Nihilism című utolsó fejezet helyén van kialakítva.)

2011. okt. 10.

Mátrix IV.: Facebook-forradalmak


"A történeti emberiség mérhetetlen többsége a valósággal soha szemtől szemben nem állott. Amit látott, amit tanult, ami ellen küzdött, amit kívánt, amiért élt és meghalt, saját képzelgése volt, legfeljebb korának kollektív álma."

(H. B.)

Ritkán foglalkozom ezen a helyen aktuálpolitikai kérdésekkel (mostanában már máshol sem nagyon), de most úgy látom, figyelemre méltó események kezdődtek. Az már teljesen bizonyos, hogy az internet elterjedése - valamikor az ezredforduló környékén - alapvetően változtatta meg a világot, talán nem is látjuk még a jelentőségét, hogy mennyire. Vagy inkább úgy kellene fogalmazni: a kormányok talán még nem jöttek rá, mennyiben befolyásolhatja a hatalomgyakorlás feltételeit ez az új "erő". Mintha csak most, 2011-ben kezdenének ráébredni erre.
A Wikileaks-ügy és az arab világon végigsöprő, eredetileg a Facebookon szerveződött forradalmi hullám már rávilágított az internet jelentőségére, vagyis arra, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha az emberek gyorsan és közvetlenül tarthatják a kapcsolatot egymással és ebbe a hatalomnak gyakorlatilag semmi beleszólása nincs. A megmozdulások kormányokat, rendszereket döntöttek meg, a zavargások futótűzként terjedtek egyik országról a másikra. Egyiptomban elűzték az egyébként is élete végén járó elnököt (fenti fotó), majd a tüntetők kitörő lelkesedéssel fogadták a hírt, hogy a katonaság puccsal átvette a hatalmat sikerült elérni pontosan meg sem fogalmazott céljaikat. Ezután Tunéziában, Líbiában, Bahreinben, Iránban robbantak ki tüntetések, olyan országban is, ahol a gazdasági helyzet ezt egyébként nem indokolná.




A modern világ legnagyobb "káprázata", a "mája tipikus szupermegjelenése" (Dúl Antal), az internet kellett hozzá katalizátornak. A "háló" az arab világban megvillantotta az erejét, de bekövetkezett, amire talán senki nem számított: a tüntetéshullám, a politikai-gazdasági rendszerek megváltoztatásának igénye, a vezetőkkel és a "létező" demokráciával szembeni elégedetlenség Európára, sőt a világ egyik legkifinomultabb módszerekkel fenntartott "demokratúrájára", az Egyesült Államokra is átterjedt. A multinacionális nagyvállalatok kapzsisága, a munkavállalók kiszolgáltatottsága, a bankok pénzéhsége és uzsoramódszerei ellen tiltakozók száma mára a több tízezret is elérte és folyamatosan nő. Hogy erről és például a "májusi spanyol forradalomról" a sajtóban alig lehetett-lehet hallani? Az nem véletlen. Akinek eddig voltak illúziói a nyugati "demokratikus, szabad sajtó" működéséről, az most nézzen sok televíziót és olvasson sok újságot, aztán tájékozódjon egy kicsit az interneten is, majd hasonlítsa össze a kettőt (vagy nézze inkább az Al-Jazeerát, ott többet megtudhat). Úgy látom, az amerikaiak jelentős része most érkezett el ahhoz a ponthoz, amikor kezd szembesülni ezzel a fájó és gyötrelmes felismeréssel és ennek eredményeként talán ott is elkezdődhet egyfajta "ébredés az amerikai (mély)álomból"...

(Bővebben magyarul például itt: Egyre többen tüntetnek a Wall Street ellen, angolul ITT, a szerveződő "békés világforradalomról" magyarul ITT.)


Az elhallgatás nem csak hazai sajátosság, a három hete kezdődött tüntetéssorozat az amerikai sajtóban is botrányos helyzetet teremtett. Szembetűnő, hogy egyes lapok - a szakmai követelményeknek és jogos olvasói elvárásoknak megfelelve - folyamatosan és részletesen beszámolnak a tiltakozásokról, máshol viszont szinte semmi hírt nem adnak róla. A helyzet már ott is téma és a Brooklyn-híd elfoglalása utáni letartóztatásokat követően (700 embert vittek el a rendőrök), a média új stratégiára váltott. Mivel elbagatellizálni már nem lehet a megmozdulásokat, most úgy próbálják meg beállítani az egészet, mintha csak egy hippifelvonulásról vagy jópofa bohóckodásról lenne szó (tisztelet a kivételnek, például a The New York Observernek) - miközben a twitter cáfolta, hogy blokkolná az "Occupy Wall Street" mozgalommal kapcsolatos híreket. (A Facebookkal kapcsolatban ez a gyanú néhány napja bennem is él.)

(A tüntetéshullám terjedése itt térképen is nyomon követhető: aljazeera.net)



Az önmagukat Anonymous-csoportnak hívó szervezőkről egyelőre nem lehet tudni semmit, azt azonban nem nehéz észrevenni, hogy a megmozdulások ideológiai alapját - épp az internetnek köszönhetően az elmúlt tíz évben tömegesen elérhetővé vált - olyan filmek teremtették meg, amelyek felhívták a figyelmet a pénzügyi és politikai rendszer visszásságaira és tarthatatlanságára (például Michael Moore filmjei, vagy a Zeitgeist-csoport által készített alkotások, amelyek - többek között - Jiddu Krishnamurti filozófiájából merítenek erőt).
De még ettől is izgalmasabb kérdés, hogy milyen hatásai lehetnek egy ilyen megmozdulásnak, járhat-e érdemi következményekkel, ha igen, milyen módon változna meg az egész világ, ha Amerikában elindulna egy tényleges demokratizálódási folyamat (megváltozhat-e például a jelenlegi militáns, agresszív külpolitika, milyen következményei lennének ennek a Közel-Keleten és így tovább). Válhat-e politikai erővé egy ilyen ("alulról szerveződő", már ha ezt annak lehet nevezni) társadalmi mozgalom, meddig tudná megőrizni eredeti jellegét, vagy ami még fontosabb kérdés: hogyan kell egyáltalán értékelni ezt az egészet? 





Ugyanarról van szó, mint a Hagyomány értelmében minden esetben a "forradalmak" során, hogy az egyéni, világos, értelmes, józan, tudatos tevékenység helyébe a tömeg zavaros, vak, homályos, tudattalan tevékenysége lép? Vagy ebben az esetben, először a történelemben - mivel alapvetően nem kasztok elleni lázadásról lehet szó, és a kasztrendszer felbontásáról  (ezekben az országokban a hatalmat egy jó ideje már nem hagyományos kasztok birtokolják), hanem valamifajta "visszafordításról" (jut eszembe: igaz is, ki mondta, hogy a Matrixban a revolutiont forradalomnak és nem fordulatnak, átfordításnak kell fordítani?) -, a tudatos tevékenység dominanciájáról, az emberek "öntudatra ébredéséről" kellene beszélnünk? 
Ismerve a világ törvényeit: egyáltalán létezik ilyen?

Pásztor Zoltán



2011. okt. 6.

A tudat, hogy hamarosan halott leszek



"A tudat, hogy hamarosan halott leszek, a legfontosabb eszköz, amellyel csak találkoztam, amely segít meghozni az élet nagy döntéseit. Mert csaknem minden - minden külső várakozás, minden büszkeség, minden megszégyenüléstől és bukástól való félelem - ezek a dolgok szertefoszlanak a halál színe előtt, csak azt hagyva meg, ami igazán fontos. Annak tudata, hogy meg fogsz halni, az általam ismert egyik legjobb módja annak, hogy kikerüljük azt a csapdát, hogy az gondoljuk: van vesztenivalónk. Mert már meztelen vagy. És nincs rá ok, hogy ne a szívedet kövesd" - mondta Jobs 2005-ben a Stanford Egyetemen.


A 2. rész ITT.
Kapcsolódó ajánlott olvasmány: Ez alól kivétel nincs
Meghalt Steve Jobs
Szakmai sikerei

2011. okt. 4.

"Az óceán ronda, sötét börtöne"


Fotó: P. Z.
"Volt egyszer egy hal, akinek elege lett abból, hogy ő hal. Sokáig nézte a madarak reptét a víztükör alól, irigykedve csodálta könnyed mozdulataikat, napsütötte tollaik csillogását a ragyogó kék égen, míg végül elhatározta, hogy ha addig él is, madár lesz. Kigondolta, hogy egyik dagály alkalmával hagyja magát kisodortatni a partra, és ott megvárja, míg madár lesz belőle. Néhány társának is elmondta, mire készül. Ők eléggé elcsodálkoztak, s azt mondták, sohasem hallottak olyanról, hogy egy hal madárrá vált volna.
Eljött a dagály, az elszánt kopoltyús pedig rendíthetetlen elhatározással a sodrás irányába vetette magát, néhány perc múlva már kinn is volt a homokos parton. Elégedetten állapította meg, hogy jól kezdődik a dolog, fantasztikus a napon sütkérezni, ahogy a madarak is szoktak.
Egyedül volt a parton, úgyhogy senki sem láthatta, mikor nagy vergődésbe kezdett, mert először érezte, hogy alig kap levegőt. Eszébe jutott, hogy a madaraknak tüdejük van:
"- Biztos most alakul át a kopoltyúm tüdővé!" - nyöszörögte, miközben be kellett látnia, hogy ekkora átalakulást csak nem úszhat meg minden fájdalom nélkül. Egyre jobban kínlódott, hiszen a bőre is kiszáradt már a tűző napon, és az egész testét éles szúró érzés járta át. „Ez jó jel - bizakodott - már nőnek is a tollaim. Nemsokára én is magasan szelem a levegőt és minden hal a lábaim alatt hever. Soha többé nem leszek bezárva az óceán ronda sötét börtönébe. Még egy kis kitartás, és itt a szabadság.” Szemei eközben lassan elhomályosodtak, de eszmélete utolsó pillanatiban még látta magát, ahogy szélesre tárt szárnyakkal vitorlázik a kis tengerparti halászfalu utcáin a szikrázó napsütésben.
Naplementekor egy kisgyerek hangja törte meg a hullámok monoton zúgásának zaját: „- Okos állatok a halak, Anyu?”- kérdezte. Anyja a tenger végtelen kékjébe meredő tekintettel suttogta a fülébe: -„Nem, nem hiszem, kisfiam"..."

(Forrás: manzardcafe.blog.hu)

Kapcsolódó ajánlott poszt: Az elme csapdájában

Fotó: P. Z.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...