Találkozás Ramanával

Paul Brunton angol újságírót a hitetlensége vitte Indiába a múlt század első felében. Le akarta leplezni a csalók, szemfényvesztők, mágusok trükkjeit. Egy "különös véletlen" Ramana Maharisi elé sodorja és a találkozás hatására a leleplezésnek szánt könyvből a "megtérés regénye" lett. Egy időre Indiában marad és Maharisi követője lesz.
Ez a rész a legelső találkozást írja le, amint indiai úti vezetőjével megérkezik a "remetetelepre" és belép abba a helyiségbe, ahol Ramana és tanítványai tartózkodnak.



"Húsz arc villantja felénk szemeit. Az arcok tulajdonosai félkörben kuporognak a vörös cseréppel kirakott padlón. Tiszteletteljes távolságban ülnek attól a szöglettől, amely legtávolabb van, jobb kéz felől az ajtó oldalán. Nyilvánvaló, hogy mindenki e felé a szöglet fel nézett, mielőtt beléptünk volna. Odapillantok, s ülő alakot látok egy hosszú fehér kereveten. Egyetlen pillantás is elég, tudom, hogy a Maharisi ül ott.
Vezetőm közeledik a kerevethez, arcra borul a padlón, és összekulcsolt kezeibe temeti arcát.
A kerevet csak néhány lépésnyire áll a szemben levő falba nyíló széles, magas ablaktól. A világosság a Maharisire árad, és én arcélének minden részletét jól szemügyre vehetem, mert ültében mereven arrafelé tekint az ablakon át, amerről mi érkeztünk aznap reggel. Feje nem mozdul; ezért, hogy magamra vonjam szemét, és üdvözlésül fölajánljam a gyümölcsöt, lassan átmegyek a szobán az ablakhoz, leteszem ajándékomat a Maharisi elé, s pár lépésre visszavonulok.
A kerevet előtt kis réz zsarátnoktartály áll. A tartály égő parázzsal van tele, s a kellemes illat elárulja, hogy valami aromás port hintettek az izzó faszénre. Közelében füstölő áll, benne szantálfa-rudacskákkal. Kékes-szürke füst szalagjai szállnak föl és terjednek szét a levegőben, átható illatot árasztva.
Összehajtogatok egy vastag gyapottakarót a padlón, és leülök, várakozóan tekintve a szótlan alakra, aki oly merev tartással ül a kereveten. A Maharisi teste csaknem meztelen, kivéve egy keskeny, vékony ágyékkendőt, ami meglehetősen általános viselet ezen a vidéken. Bőre kissé rézszínű, de az átlagos dél-indiaiakhoz képest egészen világos. Alakját magasra becsülöm; korra nézve az ötvenes évek elején járhat. Feje jól formált, rövidre nyírt ősz haj födi. Homlokának magas és széles boltozata magas rendű értelemre vall. Vonásai inkább európaira, semmint indiaira emlékeztetnek. Ez az első benyomásom.
A kerevetet fehér párnák borítják, és a Maharisi lába pompás tigrisbőrön nyugszik.
A hosszú csarnokban olyan csönd honol, hogy a leejtett tű neszét is hallani lehetne. A bölcs teljesen csöndben, mozdulatlanul marad, érkezésünk egyáltalán nem zavarta meg. A kerevet túlsó oldalán sötét bőrű tanítvány ül a padlón, a csöndet azzal töri meg, hogy húzgálni kezd egy kötelet, amely bambuszgyékényből készült hűsítő legyezőt mozgat. A legyező fagerendára erősítve függ alá közvetlenül a bölcs feje fölött. Hallgatom az ütemes surrogást, mialatt egyenesen az előttem ülő alak szemébe nézek, abban a reményben, hogy magamra vonhatom figyelmét. Szeme sötétbarna, közepes nagyságú, és tárva-nyitva van.
Ha tudomást is vett jelenlétemről, ennek nem adja semmi jelét. Teste természetfölötti módon nyugalmas, olyan mozdulatlan, mint egy szobor. Tekintete egyetlen egyszer sem találkozik az enyémmel, mert szeme továbbra is a messzeségbe mered, mintha a végtelenséget szemlélné. A jelenet sajátságosan emlékeztet valamire. Hol láttam én ehhez hasonlót? Átkutatom emlékezetem képtárát, és felmerül előttem a Bölcs Aki Sohasem Beszél, a remete, akit meglátogattam magányos tanyáján Madrász közelében, s akinek a teste olyan mozdulatlan volt, mintha kőből faragták volna. Van valami különös hasonlatosság közte és a Maharisi testének szokatlan mozdulatlansága között.
Régi elméletem, hogy az ember lelkébe bele lehet tekinteni a szemein keresztül. De a Maharisi szemei előtt talányos és zavart érzéssel tétovázom.



A percek kimondhatatlan lassússággal másznak tova. Előbb fél órát írnak a falon függő óra lapján, aztán tovább haladnak, s egy egész órát töltenek be. Mindamellett senki sem mozdul a csarnokban, s bizonyára senki sem merészelne megszólalni. Tekintetemet állandóan egy pontra irányítva már ott tartok, hogy minden más dologról elfeledkezve egyedül a kereveten ülő szótlan alakot látom. Gyümölcsajándékom figyelembe se véve áll egy kis faragott asztalon a bölcs előtt.
Vezetőm nem helyezte előre kilátásba nekem, hogy mestere hajlandó lesz fogadni. Hirtelen ébredek tudatára ennek a különös fogadtatásnak, amelyet tökéletes közöny jellemez. Az első gondolat, amely bármely európainak eszébe ötlene: „Vajon ez az ember csak pózol a hívei kedvéért?” Átvillan egyszer-kétszer az agyamon, de mihamar kiküszöbölöm. A bölcs bizonnyal önkívületi állapotban van, noha vezetőm nem mondotta, hogy a mester önkívületbe szokott merülni. A következő gondolat: „Vajon a misztikus szemlélődésnek ez az állapota nem több-e értelmetlen ürességnél?” Hosszabb ideig foglalkoztat, de elejtem, egyszerűen, mert nem tudok felelni rá.
Van valami ebben az emberben, ami úgy magára vonja figyelmemet, mint ahogy a delejes vas magához rántja az acélforgácsot. Nem bírom elfordítani tekintetemet róla. Első zavarodottságom, hogy egyáltalán nem vesz tudomást rólam, amint ez a különös igézet egyre erősebben hatalmába ejt.
De csak a második órában eszmélek rá arra a csöndes, ellenállhatatlan változásra, amely bennem végbemegy. A kérdések, amelyeket útközben oly körültekintő gonddal fogalmaztam meg, egyenként kihullanak elmémből. Mert most úgy érzem, hogy egészen mindegy, vajon fölteszem-e a kérdéseket vagy sem, s mintha egészen mindegy volna, hogy megoldom-e a problémákat, amelyek eladdig rám nehezedtek. Csak annyit tudok, hogy a nyugalomnak valami csöndes folyama árad közelemben, valami nagy békesség hatol be lényem mélyébe, és gondolatokkal agyongyötört agyam mintha lassanként megnyugodnék.
Mily kicsinyeseknek tűnnek föl azok a kérdések, amelyeket oly gyakran vetettem föl magam előtt! Mily szűkre zsugorodik az elvesztett évek panorámája! Hirtelen támadt világossággal eszmélek rá, hogy az ész maga teremti meg tulajdon problémáit is, s aztán szerencsétlenné teszi magát azzal, hogy meg akarja oldani őket. Ez valóban egészen új felfogás az olyan ember agyában, aki azelőtt oly nagy értéket tulajdonított az észnek.
Átadom magam a nyugalom egyre mélyülő érzésének, mialatt a második óra is elmúlik. Az idő múlása most nem bosszant, mert érzem, hogy az értelem termelte problémák lánca elszakadt, és félredobatott. S ekkor lassanként egy új kérdés foglalja el öntudatom terét.
- Vajon ez az ember, a Maharisi, úgy árasztja-e magából a szellemi békét, mint ahogy a virág szirmai illattal töltik meg a levegőt?
Nem tartom magam illetékesnek, hogy a szellemiség szakértője legyek, de személyes visszhang felel bennem mások hatására. A Maharisi személyes hatása ébreszti bennem azt a derengő sejtelmet, hogy ezt az engem betöltő titokzatos békességet annak a környezetnek kell tulajdonítani, amelybe most kerültem. Azon kezdek gondolkozni, vajon a bennem szétáradó csönd valóban a bölcstől ered-e, valami ismeretlen telepatikus úton. De ő szemmel láthatólag teljesen érzék
etlen marad, mintha egyáltalán nem is tudna létezésemről.
A nyugalom felszínét felfodrozza az első rezdülés. Valaki hozzám lép, és fülembe suttog:
- Nem akart ön kérdezni valamit a Maharisitől?
Vezetőm úgy látszik, elvesztette türelmét. Vagy ami még valószínűbb, azt képzeli rólam, a nyughatatlan európairól, hogy elértem türelmem határát. Ó jaj, kérdezősködő barátom! Csakugyan azért jöttem ide, hogy kérdést intézzek mesteredhez, de most... én, aki békességben vagyok az egész világgal és önmagammal, miért zaklassam fejemet kérdésekkel? Érzem, hogy lelkem hajója már-már felvonja horgonyát, csodálatos tenger tárul ki előttem, hogy átkeljek rajta; s te visszahívsz eme világ zajos kikötőjébe, éppen, amikor elindulni készülök a nagy, csodálatos útra!
De az igézet megtört. Mintha ez a szerencsétlen megzavarás jeladás lett volna, emberek kelnek föl a padlóról, és ide-oda kezdenek mozogni a csarnokban, hangok érkeznek fülembe és - csodák csodája! - a Maharisi barna szemei egyszer-kétszer megrezdülnek. Ekkor a fej meg­moccan, az arc lassan, nagyon lassan mozdul, és lefelé hajlik. Még néhány pillanat, s a Maharisi fejének lassú fordulata szeme elé hoz engem. A bölcs titokzatos pillantása most először irányul egyenesen rám. Nyilvánvaló, hogy éppen most ébredt föl hosszas önkívületéből.
Vezetőm, talán abban a hiszemben, hogy azért nem felelek, mert nem hallottam szavát, hangosan megismétli a kérdést. De a szelíden rám irányuló fényes szemsugárban más kérdést olvasok, noha ez kimondatlan marad:
- Lehet-e, képzelhető-e, hogy téged még mindig megtévesztő kételyek kínozzanak, amikor ráeszméltél arra a mélységes lelki békére, amelyet te - éppúgy, mint minden ember - elérhetsz?
A békesség elhatalmasodik rajtam. A vezetőhöz fordulok, és felelek:
- Nem. Most nem kívánok kérdezni semmit. Majd máskor..."

(Forrás: http://mek.oszk.hu/,)
(Fotók: http://www.arunachala-ramana.org)