2009. júl. 20.

Ébredés a mémálomból

Susan Blackmore

(Erős László Antal fordítása, elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár)

(Susan Blackmore: Waking from the Meme Dream)
Az ébredés pszichológiája: nemzetközi konferencia a buddhizmusról, tudományról és pszichoterápiáról című rendezvényen, Dartington, 1996. november 7-10. benyújtotta
Susan Blackmore
Department of Psychology
University of the West of England
Bristol BS16 2JP




Ébresztő! Ébresztő!
Errr, ummm, grrrggr, ó igen, már ébren vagyok. Hú, ez volt csak a rémes álom. Valóban azt hittem, hogy menekülnöm kell a szörcseteg elől, és pokolian fontos volt, hogy idejében elérjem a szekrényt. Mekkora badarság! Természetesen már látom, hogy mindez egyátalán nem volt valóságos.
Ébresztő! Ébresztő!
Hogy érted azt, hogy "ébresztő", hiszen már ébren vagyok. Ez a valóság. Ez számít. Jobban nem tudok felébredni. Eredj innen!
Ébresztő! Ébresztő!
Dehát nem értem - miből? És hogyan?
Ezek azok a kérdések, amelyeket ma tárgyalni akarok. Mi az, amiből fel kell ébrednünk? És hogyan? A válaszom úgy fog hangzani, hogy "A mémálomból" és "Annak belátásával, hogy mémálom". De kis időbe telhet, mire elmagyarázom!
Hosszú története van a spirituális és vallási tradícióban annak az elképzelésnek, hogy a normális éberi élet álom vagy illúzió. Ez teljességgel értelmetlen annak a számára, aki körülnéz, és meg vagy győződve arról, hogy odakint valóságos világ létezik meg egy én, aki azt érzékeli. Mindazonáltal sok jele van annak, hogy ez a közkeletű nézet hamis.
Bizonyos jelek a spontán misztikus tapasztalatokból származnak, ahol az emberek "látják a fényt!", ráeszmélnek, hogy minden egy, "túlmennek az énen", hogy olyannak lássák a világot, "amilyen az valójában". Biztosan érzik, hogy az új látásmód jobb és igazabb, mint a régi (bár természetesen lehet, hogy tévednek!).
Más jelek a spirituális gyakorlatból származnak. Talán az első dolog, amit bárki felfedezhet, amikor megpróbál meditálni vagy figyelmesnek lenni, az, hogy az elméje állandóan tele van gondolatokkal. Ezek általában nem bölcs és nem csodálatos gondolatok, nem is hasznos vagy termékeny gondolatok, hanem csupán véget nem érő locsifecsizés. Az igazán lényegtelentől az érzelmileg kusza dolgokig csak zakatolnak megállás nélkül. Mi több, szinte mindegyik kapcsolódik az "én"-hez. Kis lépés innen odáig, hogy eltűnődjünk, ki ez a szenvedő én, és "én" miért nem vagyok képes leállítani a gondolataimat.
Jelek származnak végül a tudományból is. Az idegrendszerrel foglalkozó modern tudomány legszembetűnőbb (és legijesztőbb) következtetése az, hogy egyszerűen nincs senki odabent az agyban. Minél többet tudunk meg az agyfunkciók működésmódjáról, annál kevésbé látszik szükségesnek a központi irányító, a kis emberke odabent, döntések döntéshozója vagy a tapasztalatok megtapasztalója. Ezek csupán fikciók - részei annak a történetnek, amelyeket az agy mesél magának az odabent lévő énről (Churchland és Sejnowski, 1992; Dennett, 1991).
Vannak, akik szerint nincs értelme arra törekedni, hogy intellektuálisan értsünk meg spirituális dolgokat. Ezzel nem értek egyet. Igaz, hogy az intellektuális megértés nem ugyanaz, mint amikor rájövünk valamire, de ez nem jelenti azt, hogy haszontalan is. Az én saját gyakorlatom, a zen hagyományában nagy tere van az intellektuális küzdelemnek; például a "nem tudom értelem" kultiválásának vagy a koanokkal való munkának. Valamely kérdést elvihetünk az intellektuális zűrzavarnak abba az állapotába, ahol az megtartható, kiegyensúlyozható a maga teljes összetettségében és egyszerűségében. Ilyen például a "Ki vagyok én?", "Mi ez?" vagy (amellyel sokat küszködtem) "Mi hajtja az embert?"
Van egy rettentő veszélye is annak, ha nem vagyunk hajlandóak intellektuálisan viszonyulni spirituális dolgokhoz. Arról van szó, hogy elválaszthatjuk spirituális gyakorlatunkat attól a tudománytól, amelyen egész társadalmunk nyugszik. Ha ez a társadalom bármilyen spirituális bölcsességet akar ehhez hozzátenni, akkor annak szerencsés módon illeszkednie kell az agy működéséről és az elme mibenlétéről való gyarapodó ismereteinkhez. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy legyen egy világ, amelyben a tudósok megértik az elmét, és egy másik, amelyben különleges emberek megvilágosodnak.
Ezért aztán nem mentegetőzöm a megközelítési módom miatt. Úgy fogok megpróbálni választ találni a kérdéseimre, hogy közben a fellelhető legjobb tudományt használom. Úgy tűnik, abban a katyvaszban élünk, hogy egy olyan énnek tulajdonítunk dolgokat, amely nem létezik. Ki akarom deríteni, hogy miért.

Folytatás itt, a Darwin veszedelmes elmélete résztől

1 megjegyzés:

P. Z. írta...

"Susan Blackmore mémeket tanulmányoz: Fogalmakat, amelyek a vírusokhoz hasonlóan viselkedve, átmásolják magukat, agyból - agyba. Egy merész új érveléssel rukkol elő: Az emberiség egy újfajta mémet hozott létre, a témet, amely a technológia segítségével terjed -- és talál újabb lehetőségeket, hogy fennmaradjon."
http://www.ted.com/talks/lang/hun/susan_blackmore_on_memes_and_temes.html

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...