"Amíg olyan szellemi folyamatokat követünk, amelyek megváltást, csodákat és felszabadulást ígérnek, addig a szellemiség arany rabláncának foglyai vagyunk. Lehet, hogy az ilyen drágakövekkel kivert és cizellált lánc gyönyörűen csillog, de mégis a rabságában tart bennünket. Az emberek azt hiszik, hogy nyugodtan viselhetik díszként ezt a láncot, anélkül, hogy rabokká válnának, de ezzel csupán önmagukat csapják be. Ha szellemi gyakorlásunk az ego gazdagításán alapul, akkor az nem más, mint szellemi materializmus, ami merő önpusztítás, és nem vezet sehová.
Minden eddig hallott ígéret csak ámítás. Azt várjuk, hogy a tanítások majd megoldják helyettünk a problémáinkat. Elvárjuk, hogy természetfeletti képességekhez jussunk, amelyek segítségével képesek leszünk leküzdeni a depressziót, a durvaságot és a szexuális problémáinkat. De megdöbbenésünkre ráeszmélünk, hogy ez soha nem fog megtörténni. Nagyon kiábrándító érzés felismerni azt, hogy dolgoznunk kell saját magunkon és a szenvedésünkön. Sem egy megváltóra, sem a jógagyakorlatok varázserejére nem támaszkodhatunk. Nagyot csalódunk, amikor megértjük, hogy fel kell adni hiú ábrándjainkat, és többé nem építhetünk saját megalapozatlan elképzeléseinkre.
A kiábrándulás hasznos élmény, hiszen nem jelent mást, mint az önzés és az elérés vágyának feladását. Szeretnénk kívülről figyelni magunkat, amint éppen elérjük a megvilágosodást. Szeretnénk látni, ahogy tanítványaink serege ünnepel bennünket és virágeső hullik ránk. Csodák történnek, a föld megremeg, az istenek és az angyalok pedig dicsőségünket zengik. Ez azonban sohasem fog megtörténni. Az ego szempontjából a megvilágosodás a végső halált jelenti, az én halálát, az én-enyém halálát és a figyelő halálát. A megvilágosodás a végső, végérvényes kiábrándulás. A szellemi út követése fájdalmakkal teli. A spirituális gyakorlás önmagunk szüntelen leleplezése. Az egyik maszkot a másik után kell lehántani önmagunkról, és az egyik sérelmet követi a másik.
A csalódások sorozata arra ösztönzi az embert, hogy hagyjon fel a törekvéssel. Egyre lejjebb zuhanunk, míg végül földet érünk, és megértjük a talaj alapvető józanságát. A legalacsonyabbá válunk, a legapróbb porszemmé. Teljesen egyszerűek leszünk, mentesek minden elvárástól. Ha szilárd alapon állunk, nem engedünk teret az álmodozásnak és a könnyelmű ösztönöknek. Végre képesek vagyunk dolgozni saját gyakorlásunkon. Elkezdjük megtanulni, hogyan kell megfelelően elkészíteni egy csésze teát, és miképpen mehetünk egyenesen, anélkül, hogy megbotlanánk. Életünket egyszerűen és közvetlenül éljük. Képesek leszünk feldolgozni a tanításokat, amiket hallunk vagy olvasunk. Ezek a dolgok bizonyságként szolgálnak, és arra ösztönöznek bennünket, hogy cselekedjünk porszemként, elvárások és csalóka ábrándok nélkül.
Annyi ígéretet, és oly sok csábító elbeszélést hallottunk már mindenféle izgalmas, távoli vidékekről. Annyit álmodoztunk már, de egy porszem nézőpontjából ezek a dolgok teljesen érdektelenek. Porszemek vagyunk a világmindenség közepén. Ugyanakkor a helyzetünk nyitott, tágas, csodálatos és megmunkálható. Ez valójában egy hívogató és lelkesítő helyzet. Ha porszem vagy, akkor az egész világmindenség, az egész tér a tiéd, mert nem akadályozol semmit, nem szorítasz ki semmit és nem birtokolsz semmit. Végtelen nyitottságban élsz. Te vagy a világmindenség ura, mert egy porszem vagy. A világ nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon ünnepélyes és nyitott is egyben. Lelkesedésünk alapja a kiábrándulás, és a kiábrándulás kívül esik az ego vágyainak határán."
(...) "A rajtunk kívülálló dolgokhoz való viszony élménye nem más, mint egy pillanatnyi megkülönböztetés, egy elsuhanó gondolat. Ha elég gyorsan hozzuk létre ezeket a múló gondolatokat, megteremtjük a folytonosság és a szilárdság illúzióját. Olyan ez, mint egy film. A filmkockákat nagy sebességgel játsszák le, ezért úgy látjuk, mintha folyamatosan mozognának. Az ént és a mást szilárd, állandó valóságnak hisszük, a gondolatainkat pedig úgy irányítjuk, hogy alátámasszák ezt az elképzelést. Félünk attól, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Félünk a leleplezéstől, és eltakarjuk a szemünket a mulandóság tényének felismerése elől. Ez pedig bebörtönzi az embert. Csak a mulandóság megértése adhat esélyt arra, hogy meghaljunk, és teret biztosítsunk magunknak az újraszületéshez. Ezáltal képessé válhatunk értékelni az élet teremtő folyamatát.
Az éntelenség megértésének két szintje van. Az első lépésben észleljük, hogy az ego nem létezik szilárd valóságként, mulandó és állandóan változik. Megértjük, hogy csupán a mi elképzeléseink tették szilárddá. Levonjuk azt a következtetést, hogy az ego nem létezik. Ezzel viszont létrehoztuk az énnélküliség elméletét. Jelen van a figyelő, aki az éntelenséget felismeri. Azonosítjuk magunkat ezzel a figyelővel, és fenntartjuk létét. A második szinten keresztüllátunk ezen a felfogáson, és megválunk a figyelőtől is. A valódi éntelenség az éntelenség elméletének hiányát jelenti. Az első szinten úgy érezzük, hogy létezik valaki, aki az éntelenséget tapasztalja. A következő szinten már nincs érzékelő sem. Kezdetben látjuk, hogy nem létezik szilárd én, mivel minden viszonylagos. Később azt is megértjük, hogy a viszonylagosság felismeréséhez szükség van egy érzékelőre, aki tapasztalatai által igazolja ezt az elméletet, ez viszont egy újabb viszonylagos fogalmat hoz létre, a figyelőt és a megfigyelés tárgyát.
Gyenge érv lenne az, hogy azért nincs én, mert a dolgok szüntelenül változnak. Ebben az esetben ugyanis a változást tekintjük szilárd létezőnek. Az éntelenség nem csupán egy elmélet, ami szerint az állandótlanság révén nincs mibe kapaszkodni. A valódi éntelenség az állandótlanság nemlétét is magában foglalja. A mulandóság elméletéhez se ragaszkodjunk. A mulandóság valójában nem működik. A mi tapasztalatunk a mulandóságról pusztán a bizonytalanságérzetünk terméke, egy elmélet. És ugyanilyenek a jelenségeken túli, vagy azok határain belüli egységet valló "minden egy" teóriák.
Az éntelenség elméletét gyakran használták arra, hogy a születés, a szenvedés és a halál valóságát elhomályosítsák. A probléma az, hogy ha felismerjük az éntelenség, a szenvedés, a születés és a halál tényét, könnyedén beleeshetünk abba a tévhitbe, hogy a szenvedés nem létezik, mivel nincs szenvedést tapasztaló én. A születés és a halál sem létezik, hiszen nincs, aki ezeknek a tanúja lenne. Ez nem más, mint szánalmas menekülés. Az üresség (súnjatá) filozófiáját gyakran eltorzítják a következő elmélettel: "Nincs én, aki szenvedjen. Kit érdekel a problémád? Ha szenvedsz, az csak a te illúziód!" Ez alaptalan agyszülemény, merő spekuláció. Lehet erről olvasni és gondolkodni, de vajon akkor is képesek vagyunk megőrizni ezt a közömbösséget, amikor mi magunk szenvedünk? Hát persze, hogy nem! A fájdalom sokkalta erősebb kicsinyes eszmefuttatásainknál. Ha valóban megértjük az éntelenséget, azzal elvágunk minden elméletet. Az éntelenség érzékelésének hiánya lehetővé teszi, hogy teljességében tapasztaljuk a szenvedést, a születést és a halált, mivel megszűnik az üres filozófiai okoskodás.
Meg kell válnunk minden viszonyítási pont
tól és azzal kapcsolatos elképzeléstől, hogy milyenek a dolgok, és milyeneknek kellene lenniük. Akkor lehetőség nyílik arra, hogy közvetlenül megtapasztaljuk a jelenségek különleges és élénk valóságát. Hatalmas tér áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a dolgokat megtapasztaljuk, azután elengedjük. A mozgás a végtelen térben zajlik. Történjen bármi, öröm vagy szenvedés, születés vagy halál, nem avatkozunk bele. Teljes ízében tapasztalunk minden jelenséget. Legyenek azok édesek vagy keserűek, tökéletes tapasztalatot szerzünk róluk. Mellőzzük a filozófiai burkot és azokat az érzelmi magatartásformákat, amelyek a dolgokat kellemesnek vagy szépnek tüntetik fel.
Sohasem esünk csapdába, hiszen az élet lehetőséget jelent arra, hogy kreatívan cselekedjünk, a kihívások pedig esélyt adnak a rögtönzésre. Furcsán hangzik, de ha látásunk kitisztul és felismerjük saját énnélküliségünket, akkor felfedezhetjük, hogy a szenvedésben öröm, a mulandóságban folytonosság, az énnélküliségben pedig szilárd létezés rejlik. Ez a transzcendentális öröm, folytonosság és létezés azonban nem a fantázián, az elméleteken vagy a félelmen alapszik."
Forrás és még több részlet ITT.
(Kép: Chagall)
1 megjegyzés:
:)
Megjegyzés küldése