Különbözőképpen „hangszerelve”, egyszerűbben vagy részletesebben kifejtve feltűnően hasonló rendszerekhez jutottunk. Mielőtt a létrán való emelkedés módozataira egy mai megfogalmazást ismertetnénk, szögezzük le azt, ami a leglényegesebb. Belső megtisztulás nélkül nem lehet feljebb jutni. Hiába használ valaki modern eszközöket: a két agyfélteke működését szinkronizáló zenét, vagy lebeg egy izolált kád magas sótartalmú oldatában, ami a külső ingerek zömétől megszabadítja. Ezek az elme átállását a csendre elősegíthetik, de az erkölcsi tisztulást, a döntést a magasabb szinttel való azonosulás mellett nem helyettesíthetik. Ezért is van, hogy hiába tálaljuk valaki számára a legjobb módszereket, nem fogja gyakorolni azokat, mert belül tulajdonképpen fél a következményeitől, vonakodik jelen szintjét elhagyni és a magasabb szint konzekvenciáit felvállalni. Nem igaz, hogy nem volt módja megtalálni a helyes technikát, vagy nincs ideje gyakorolni azt, hanem az a helyzet, hogy nem áll készen a továbblépésre, valójában még nem tanítvány. (Keleti mondás szerint: Nem az igazi Mesterben van hiány, az igazi tanítványok hiányoznak).
Az antropomorf és a nem-antropomorf út iránti motiváció szempontjából hadd idézzük egy nagy, megvilágosodott mester: Nisargadatta Maharaj megállapítását a ma emberéről: „A férfi nő utáni vágya maga az ártatlanság, ha összehasonlítjuk az örök személyes üdvösség iránti vággyal.” És ezt még kiegészíthetjük elhunyt szeretteink viszontlátása iránti vágyunkkal. Eszerint a motiváció a magasabb éntudatok elérésére nagyobb, mint az én azonnali felszámolására irányuló tendencia.
A lehetséges lépcsőfokok korszerű megfogalmazására sokan vállalkoztak. Itt most a DA LOVE ANANDA vagy DA FREEJOHN néven publikáló Franklin Jones előrehaladott jógi7 rendszerét választottam bemutatásra. (Folytatás az oldaltörés után.)
1. 2. 3. szakasz:
Szerinte életünk első három szakasza, 3x7 életévünk az élethez való testi, érzelmi és értelmi alkalmazkodásunkat szolgálja. Ily módon alakul kitestközpontú alacsonyabb személyiségünk. Az emberek jelentős többsége egész életében nem haladja meg ezt a szintet.
A továbblépés a magasabb személyiség kifejlődésére irányul.
4. szakasz:
Negyedik szakasznak a „lelki szív” felébredését tekinti, annak felismerését, hogy az isteni jelenlét és az energiák világa ősibb és tartósabb a testnél és az elménél. Aki ezt a szakaszt eléri, felfogja, hogy lelkének a testétől független léte van, ami tudatát a szellemtől és az isteni tudatosságtól kapja. Ekkor a tudat súlypontja áthelyeződik, úgy, hogy beszélhetünk már lelki tudatosságról.
5. szakasz:
A továbbtanulás útján megtapasztalhatók a misztikus spiritualitás élményei. Ennek csúcsa: az éber összeszedettség állapota,8 amely előbb átmeneti elmélyültség (dhjána) formájában jelenik meg, a nagyon előrehaladott egyénnél tartósan és tudatosan is előidézhető. Eddigre természetesen a negatív érzéseknek el kellett tűnniük, és az ember úgy látja a világot, ahogy van, torzításmentesen, reálisan. E szakaszban már beszélhetünk szellemi tudatosságról.
6. szakasz:
Ezt követi a minőségi ugrás, a tartós változás: az ego halála. Az elme meghaladása és a kettőzöttségen, az én és a világ dualitásán való túllépés. Élményszinten bekövetkezik a szív jobb oldalán lévő boldogságcentrummal való azonosulás. Akinek vizionárius adottságai vannak, annál a kék és aranyló fény élménye átmegy fehérbe. De mindenképpen addigi koncepciói helyett a Transzcendens Realitásba merülve tapasztalja a világot.
7. szakasz:
E tudatszint tökéletesedése annak felismerésében áll, hogy Minden a Transzcendens Realitás módosulása („Minden Brahman”, minden Egy). A korábbi különböző szintű azonosulások tudata helyett beáll a magában mindent harmonikus egységbe olvasztó egységtudat. Az azonosságon kivül az azonnaliság (most) tudat is jellemző, és a közvetlen (intuitív) tudás. Ez utóbbi két szakaszban beszélhetünk isteni tudatosságról. Ennek legmagasabb foka az az istenemberi minőség, akinek megtestesítőjében belül a tökéletes csend és egység uralkodik, de ugyanakkor kívülről rendelkezik az emberi élet magasrendű érzésekkel áthatott, aktív megélésének minden képességével, beleértve a különleges, csodás képességeket is. Ez a minőség,/melynek mintája a názáreti Jézus/ csak igen-igen ritkán jelenik meg. A hinduk ezt az életminőséget állandó, természetes összeszedettségnek, szahadzs szamadhinak nevezik, s elérését messze magasabb szintünek tekintik, mint a szavikalpa szamadhi /=gondolatokat és érzelmeket tartalmazó összeszedettség/, vagy nirvikalpa szamadhi /=gondolat és érzelemmentes összeszedettség/ átmeneti állapotait. E két állapot valóban igen magasrendű, de főként az utóbbiból még visszalépni is nagyon nehéz a tevékeny életminőségbe, nemhogy isteni hatalommal gyakorolni azt.
Milyen praxis révén lehet a magasabb személyiség irányába haladni?
Előfeltétel: a magasabb szintek létezésének megértése, a haladásba vetett hit és a kitartó törekvés.
Ezt követheti a praxis. Nagyon egyszerűen fogalmazhatjuk meg: ez a koncentrációs meditáció. Lélegzésfigyelés, mantraismétlés, Isten nevének recitálása, esetleg mandala meditáció, vagy az istenrealizált mesterrel való azonosulás gyakorlása. Mint a buddhizmusról szóló részben már bemutattuk, egy ilyen egyszerű módszer (pl. a lélegzésfigyelés) végigvezethet minket a legmagasabb tapasztalásig, a végső, helyes önazonosság eléréséig. Mint a pszeudonirvanatudatállapotának jellemzésénél is láthattuk, ez a módszer alkalmas a fantázia kreatív megelevenítésére is. Fordítva viszont: a fantáziát fejlesztő imaginatív módszerrel (buddhista temető meditáció, keresztény Loyolai Ignác-féle lelkigyakorlatok, a kabbalista Életfa vizualizációja stb.) hozzájárulhatnak az elme hajlékonyságának, kreativitásának fokozásához, de nem végigvezető módszerek. A képeket, a formákat idővel fel kell adni.
A koncentratív meditáció praxisában elkülönítik: a) az utóhatásokat és b) a meditáció alatti hatásokat. Az utóhatások jelentkeznek előbb, rendszeres meditáció esetén néhány hónap múlva: nagyobb nyugalom, bölcsesség, helyes ítélőképesség a mindennapi életben. Később: az észlelés frissesége, élénksége, az érzések elevensége, a jelen pillanat érdekessége, érdemlegessége. A meditáció alatti hatás csak jóval később, általában évek múlva jelentkezik (ha egyáltalán megjelenik). Hirtelen „kvantumugrásként” lép fel Csend és Béke formájában, előbb csak átmeneti elmélyültségként dhjána, igen előrehaladott állapotban a testtudatot, akár a testi fájdalmat is tudatosan felfüggesztőszamadhiként . Jól érzékelteti a folyamatot Ramana Maharshi tanítványa: Sadhu Om Swamigal: „Meditáció alatt figyelmünket 180o-kal kell elfordítanunk, hogy eredetünkre koncentráljunk. Kezdetben azonban az ember csak 5-10-15o-kal tudja elfordítani figyelmét a megszokott irányból a mentális tendenciák kifelé irányuló, elemi erejű áramlása miatt. A rendszeres gyakorlás és a Mesterhez intézett komoly könyörgés hatására azonban idővel 90, 120, vagy akár 150 fokkal is képes megfordítani figyelmét, és ekkor már a mindennapok során is képes lesz megtapasztalni az igazi „Én vagyok” érzést, ami összes tevékenysége alatt ott húzódik. A Mester kegyelme aztán egyre inkább segíteni fogja az elkötelezett törekvőt. Amikor a tanítvány szeretetének parázsló tüze és a Mester kegyelmének heves szele egymásra találnak, megtörténik a csoda. A tanítvány képes lesz figyelmét 180 fokban igazi önmaga felé fordítani, mert megragadja a Mester kegyelmének hatalmas ereje, ami nem engedi, hogy félrecsússzon. A Világot megtapasztalhatja saját határtalan és osztatlan valójaként. Az igazi és szakadatlan boldogságot csak így, igazi valónk megismerése révén érhetjük el. A végső állapotot megközelítő élményekről sokan beszámolnak, bizonyítva, hogy egész másképpen is lehet látni a világot. (Pl. Jogananda is leírja „kozmikus tudatállapotát” Az egy jógi önéletírása című könyvében.) A legvégső állapot pedig – mindenki szerint, aki megtapasztalta, már – szavakba nem foglalható. A döntő szemléletváltást hadd jellemezzük Ramana Maharshi szavaival:
„A nem-realizáltak számára az „én” akkora, mint a test. A realizáltak számára határtalan.
A nem-realizáltak számára a világ korlátozódik arra a térre, amelyet elfoglal. A realizáltak számára a világ alapja a valóság határtalanságaként ragyog.” S az Egész már nem kínlódik, érti önmagát.
Bármilyen felemelőek is ezek a sorok, elég elkeserítő az út hosszadalmassága. Abban a gyorsabb áttörésben találhatunk vigaszt, ami a kegyelem igénybevételével teljes önátadás révén létrejöhet. A tudás megszerzése ill. a kegyelem útja a következő hasonlattal szemléltethető. Az első olyan, mintha meg akarnánk mászni egy magas hegy csúcsát, fokozatosan szabadulva meg tudatlanságunk nehéz terhétől. A második esetben a hegy lábánál maradunk, s ebből a nagy mélységből kiáltunk Isten kegyelméért, aki kész lejönni hozzánk, sőt alig várja, hogy lejöhessen. Természetesen végtelenül könnyebb Istennek leszállni a mi tudatlanságunkba, mint nekünk felkapaszkodni a tiszta tudatosság magaslataira. A kegyelmi utakhoz tartoznak az egyszerű kérő imák, röpimák, rózsafüzérek, közös imák, éneklés is. De a kulcskérdés akaratunk őszinte átadása az isteni akaratnak – és akkor a szeretet elsöpörheti a félelmet, és csodák történhetnek. Egy karizmatikus gyülekezet így fogalmazza meg a „Megtérők imáját”:
"Istenem, tudom, hogy vétkeztem ellened, bocsáss meg.
Jézus Krisztus, kérlek, lépj be a szívembe és tisztíts meg engem.
Uram, adj erőt, hogy azt tegyem, amit Te kívánsz és azt fogom tenni.
Komolyan gondolom. A Te nevedben kérem imám meghallgatását.
Ámen"
Az önátadásban az a döntő, hogy valaki tényleg átadja magát Isten akaratának, s ezzel emberfölötti hatalmának is. Csodás megérkezések, csodás gyógyulások történtek ezen a közvetlen úton. (Az is igaz, hogy sok visszaesés és eltévelyedés is, a stabilizáció többnyire hosszú, kitartó törekvés eredménye.)
De nem kell megijednünk, az önátadás tartósításának, stabilizációjának is van módszertana. Amit itt leírok, leginkább a Bhagavad Gita 12. fejezetén alapul. Ott Krishna az istenrealizált Lény, de a Mestert aszerint kell megválasztani, hogy a KERESŐ kire tud igazán ráhangolódni, kinél tudja felvállalni, hogy az tényleg testet öltsön benne. Pál apostol és nyomában az igazi keresztények arra törekszenek és azt érhetik el, hogy: „él bennem a Krisztus”. Ma, nyugati emberek is többen követnek „kézzelfoghatóbb” földi életében könnyebben megismerhető, nemrégiben élt igazi Istenrealizált Mestereket, pl. Ramana MaHarshit (meghalt: 1950), Shirdi Sai Babát (meghalt: 1918) stb. A legegyszerűbb tanács, hogy minden étkezésünk előtt ajánljuk fel az élelmünket neki, szolgálja az ő növekedését bennünk. (Ez a nagy cél húzódik az étkezés előtti imádság ősi gyakorlata mögött). A következő tanács még meglepőbb: minden rossz gondolatunkat (vágy, harag, irigység) irányítsuk azonnal a Mesterhez. Ő segít átalakítani, kigyomlálni ezeket. De mivel nemcsak az a cél, hogy ne legyen bennünk harag, hanem az, hogy legyen bennünk együttérzés, sőt idővel, hogy ne legyen egónk, én-ségi, enyém-ségi uralkodó tendenciáink a Bhagavad Gita továbbmegy: „Ajánld fel nekem az elmédet, az intellektusodat, add mind nekem, akkor nagyon drága vagy számomra”. S még további gyakorlati tanács is következik: Ajánld fel nekem minden kezdésedet, minden motivációdat, magát a cselekvőség érzését is. Fogadd el, hogy mindent én cselekedjem. Én idézem elő, hogy sétálj, beszélj, gondolkozz, cselekedj.
Ha így teszünk, az ego háttérbe szorul – és a világ is jobb lesz! De eredményeinket is ajánljuk fel neki, hogy a siker ne szálljon a fejünkbe, a sikertelenség ne tegyen boldogtalanná. Ez az ösvény eltünteti vágyainkat (legelőször mohó falánkságunkat), és elvezet a Mesterrel való azonosuláshoz, ami megfelel az igazi Ön-realizációnak. Átvezet a sötétségből a fénybe, a tévelygésből az igazán helyes tudás megtapasztalásába.
Végül is két lehetőségnél maradtunk: Önkutatás (helyes önidentifikáció) és Önátadás. A kettőt kombinálni is lehet. Korszakunk a kegyelem korszaka. Vegyük igénybe. Ramana Maharshi szerint a tudás és az önátadó szeretet olyanok, mint a madár két szárnya. A kettő együtt felemelkedhet a magasba.
E tanulmányban a „tudás” részt igyekeztem tisztábbá, világosabbá tenni. Bevallom, ha esetleg sikerült volna, az sem elégséges. Utolsó mondataimban a kegyelem igénybevételére és az önátadásra buzdítok. Komoly segítséget jelenthet a) istenrealizált Mesterre való ráhangolódás, b) előrehaladottabb vagy hasonló tudatszintű emberek társasága, közössége. Biztasson minket, hogy az út megfelelő szakaszán ezek is törvényszerűen megjelennek.
Forrás és teljes cikk itt: http://www.inco.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése