Mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment,
Patak helyett hömpölygő nagy folyót
akart, s e tócsa helyett a tengert.
Mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
Mindennek lelke volt még, s egy
volt minden lélek.
Mikor a gyermek gyermek volt
semmiről sem volt véleménye.
Nem volt megrögzött szokása.
Elszaladgált a helyéről, törökülésben
ült, forgója volt a feje búbján
és nem grimaszolt, ha fényképezték.
Mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton: miért
vagyok én én és miért nem te?
Miért vagyok én itt és miért nem ott?
Hol kezdődik az idő, és hol ér véget a tér?
Életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
Mindaz, amit látok hallok és szagolok - nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
Hogy lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem, nem voltam, és
hogy egyszer én, aki én vagyok, nem
Minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott,
s minden városban egy még nagyobb város után.
Jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,
mint ahogy ma is még.
Megijedt minden idegentől,
mint ahogy ma is még.
Úgy várta az első havat,
mint ahogy ma is még.
Mikor a gyermek gyermek volt,
egy botot lándzsaként a falnak dobott,
s az ott rezeg ma is még.
(Fotók: Pásztor Zoltán, szöveg: Peter Handke. Elhangzott Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjében. A teljes szöveg elolvasható itt. )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése