Bort ittam szeretőm emlékére

A szufira azt lehetne mondani, hogy nem egyéb, mint a szufi szó meghatározása. Voltak, akik a definíciókat megszámolták, és a hagyomány azt mondja, hogy hetvennyolc ilyen meghatározás van. De ugyanez elmondható a yogáról és a zenről is. A definíció maga lenne az egész tanítás. Ha az ember alapos osztályozás, és szűrés után kiválaszt három szót, tegyük fel a fana-t, a haq-ot, és az achad-ot, legalább kilenc fogalomra lenne szükség, hogy a hármat megmagyarázza. De a kilencet újabb hárommal tudná csak megvilágítani. A szufi nem a szavakon múlik, hanem a zenén. Nem néhány szó izgalma, hanem az egész nyelvé. Kivételes nagy zeneművekben vannak kivételes nagy részletek, csupán részletek, néha csak ütemek, vagy csak hangok, amikor a zene elszakad a kottától, a hangszertől, mondjuk teljesen dematerializálódik és elrepül és zene fölötti zenévé lesz. Mint amikor az ekstatikus lélek elszakad az embertől és anyagtalan magasságokba száll. 
A szufi ilyen már a betűhöz, és a hanghoz, és a nyelvet beszélő emberhez nem köthető szabadon beszélő nyelv, ilyen önmaga fölé fokozott nyelv fölötti nyelv. Másutt bevezetésül elég talán, ha az ember néhány szót megért. Itt azt a bizonyos ekstatikus felsőfokot kell megérteni. Nem metafizika, mert költői. Nem költészet, mert metafizika. Nem nyelv, hanem zene. Nem zene, hanem nyelv. Az a zene, amelyről Ybn al Faradh azt mondja, hogy "bánat, amiért az ember égi otthonát elvesztette." Aki ezt nem hallja, az a szufiból semmit sem ért. Minden szó superlativus. Bort ittam szeretőm emlékére, mondja ugyanez az Ybn al Faradh, lerészegedtem még mielőtt a szőlőt megteremtették volna. Azt mondják bűnt ittál. Abból ittam, amit bűn lett volna nem inni. Még mielőtt születtem, mámorban voltam tőle, így maradok mindörökké, akkor is, amikor csontjaim már régen elporladtak.

(Hamvas Béla: Szufi - részlet)

Bűvös tekintetedtől megrészegedtem

Miért küldesz el? Hozzád jöttem

Nem elég nekem, ha ajkam nedvesítem

Szerelmed tengerébe fullassz bele engem

A szépségektől csókot veszel...

– szólt kedvesem – Az enyém nem kell?

Aranyat adjak? – kérdem. – Értéktelen.

A lelkemet kéred? – így felelt: – Igen.

Míg velem vagy, nem hagy aludni

szerelmem

Ha nem vagy itt, nem hagy nyugodni

keservem

Ó, Istenem! Két napja kerül az álom

S te jól tudod, egyforma mindkét éjjelem.

Ej, kemény szavú! Összetörted szívemet

Méltatlan tán? Miért nem adsz kegyelmet?

Ó, jaj! Édes szád nem szól keményen

sosem

Én hordom magamban keserűségemet...

Szerelmed tüzétől gyúlt a szívem lángra

Szavaid árja ömlött lelkem folyójába

A víz káprázat, a tűz villám volt csupán

A mesének vége. Álom volt talán.

Hajnalban eljött hozzám az, akit

szép arcáért irigyelnek az égiek is.

Tekintetét szívemre szegezte:

S míg eljött a reggel, sírt ő, és sírtam én.

Akkor azt kérdezte:

Kettőnk közül vajon melyikünk szerelmes?

Lelkem! Szíved s szívem közt út halad

Szívem ismeri azt az utat.

Szívem olyan, mint az áttetsző, tiszta víz

Tükrében a holdfény húz vonalat

Mi értelem, s nem színes kép,

ki látja azt?

Mi a szív titka, s nem szép beszéd,

ki látja azt?

A világ létezése a világtól nincs messze.

Ki látja azt?

Mit nem tart fogva a lét s a nemlét,

ki látja azt?

Ha szívemet keresem, melletted találom.

Ha lelkemet keresem, hajfürtödben látom.

Ha szomjúságtól űzve a tó fölé hajlok

Tükrében a Te arcod képmását csodálom.

Nincs, ki ne volna ama vágy bolondja

Nincs, ki ne tudna róla

S ha látszik is a boldogság tokja

Őt magát nem látod soha

Halladzs-i Manszur szólt:

Isten vagyok!

Ám addig

Isten útjait

Pillantásával tisztára söpörte

Alábukott önnön

semmisége

tengerébe

Isten vagyok: e tudás gyöngye

feltárult előtte.

Örökre.

Az isteni titkok tárháza: mi vagyunk

A tenger igazgyöngyös árja: mi vagyunk

A holdtól a halig mindenhol ott vagyunk

Aki felül a szultán trónjára: mi vagyunk

Mióta a szerelmesekről hallottam

Szívem, lelkem, szemem útjukon

nyugtattam

A szerető s a szerelmes kettő - gondoltam

Ám a kettő egy volt, én kancsalítottam

Ej, te bálvány! Hol lelem pogány

templomod?

Szólt: Összetört szívedben láthatod

Én a Nap vagyok,

csak romok közt járhatok

Ej, mámoros! Legyen a te szíved is romos!

A semmi földjéről jövünk, szerelmet

hozunk

Az egység borától fényes éjjel is utunk

A szerelem-hitűeknek nem tiltott e bor

A semmi hajnaláig ettől nedves ajakunk

Jobb, ha te megsebzel, mint más

gyógyszere

Jobb, ha fukar vagy, mint más

száz kegye

Jobb, ha csalfa vagy, mint más

hűsége

Jobb, ha szidalmazol, mint más dicsérete

Tegnap éjjel kegyesen eljött hozzám

kedvesem

Kértem az éjt csendesen

Titkunk ne fedd fel sosem

Az éj így felelt nekem:

Nézz körbe figyelmesen

A Nap nálad pihen

A hajnalt honnan vegyem?

(Dzselál-Ad-Dín Rúmí szúfi misztikus versei)

A szúfi terminológiában a szeretett, a kedves, a barát: Isten. Isten és a misztikus kereső között olyan személyes kapcsolat (vagy annak emléke) létezik, mint a legjobb barátok, szerelmesek, társak, szeretők között. Erre utalnak még a következő kifejezések: tündöklő arcú, Nap, öreg, öreg bölcs, tavaszarcú, drága vendég, nagy magányos, mester, szultán, király, kedvesem, szeretőm, szépem, szerelmem, Holdam.

Szerelem: Isten és a világmindenség iránt érzett mély, élő, az egész lényt átitató szeretet. A perzsa misztikusoknál ez kimondottan érzéki formát is ölthet, ugyanis náluk nincs olyan mély szakadék hit és érzékiség között, mint például a keresztényeknél.

Forrás: terebess.hu, fotó: ismeretlen szerző.

Amit az arab szufi ittihadnak, egyesülésnek nevez, egy szóban mondja ki azt, ami tulajdonképpen kettő. Amit szeretek, azt ismerem, és amit ismerek, azt szeretem. Az egyesülés a szeretet és az ismeret kettős kapcsolata az Egyetlennel. A legkülönösebb és az egész hagyományban magában áll, hogy a szeretetnek és az ismeretnek ez a mámora bor-mámor és szerelem, nemcsak azért, mert Istenben benne van a bor és az asszony, és mert a borban és az asszonyban benne van Isten, és ha szeretek, szeretem Istent és a bort és az asszonyt és a szépséget és a költészetet és a világot és az angyalokat és a tetveket ("a béka olyan szép, mint a szeráf", mondja Angelus Silesius), hanem azért, mert ha szeretem az Egyetlent, a világ egy lesz, csak egyet kell szeretnem, hogy mindent szerethessek, és ebben a szerelemben megnyílik a mindenség titka, és mindent megismerek és tudok, mert az Egyetlennel eggyé válok. Nem kell az üdv. "Több vagyok, mint az üdvöm", írja Ibn Karram. "Én, aki őt szeretem, ő vagyok, és ő, aki engem szeret, én vagyok", szól Halladzs. "Az asszony szépsége Isten fénysugara, nem a szeretőé". Semmi más nem kell, csak az Egy. "Bármit akartál adni nekem a földön, mondja Rabia, osszad szét ellenségeim között, bármit akartál adni a mennyben, osszad szét barátaim között. Én megelégszem veled magaddal". 

A szufi az eksztázis-technika lépcsőiről nem beszél. Biztosan volt szájhagyomány, amely ennek a beavatásnak gyakorlatát a tanítványokkal közölte, de elveszett. Ami megmaradt, az az önkívület őrületébe öltözött legmagasabb éberség. A szufi a kinyilatkoztatás tiszta hangja.

A lélek, amely mindent elhajít és meztelenre vetkőzik, tudja, hogy megszerzett szegénységén kívül semmire sincs szüksége. A szufi a hangoltság realizálása. Csak az Egyetlenegy. "Egyetlen pillanatra együtt lenni Istennel több, mint az egész emberiség tisztelete a teremtéstől a világ végéig", mondja Sibli. Ha az ember ezt az egyet tudja, mindent tud. "Világfölötti vagy és a világból való vagy, tied minden, ismert, ismeretlen, örök és mulandó. Tied a lét és a nem-lét, a föld mélye és az égtető a te két ruhád, te vagy a fény és ellentéte". És mivel mindent tud, tudja mi a legfőbb dicsőség, mit jelent az életben győzelmesnek lenni és a sors játszmáját megnyerni. A szufi nevet a királyokon, és vállat von, ha Alexandroszról, vagy Caesarról beszélnek. Tudja, hogy az övék milyen kicsiny dicsőség, a királyok és a vezérek igénye és becsvágya milyen bámulatosan kicsiny. Mennyivel több, amikor az "Egy felismeri az Egészet, és szól: Isten vagyok". Indiát meghódítani? Egyetlen áhítatos pillanat több, mint százezer embert lemészárolni. Bort inni.

A szufi a hagyományban a bhakti-jóga tökéletes realizálása. "Mindent neked akarok adni és nem kívánok érte semmit". Ez a szerelem nem a szív dolga, és nem érzelem és nem a lélek dolga, és nem az értelem és nem a szellem dolga."

Talán nem is nevezhető szemléletnek, írja Plótinosz, a szufi görög mestere, a látásnak egészen más neme, elragadtatás, leegyszerűsítés, átszellemülés a legnagyobb erőfeszítés arra, hogy az ember eggyé váljék, és ha lehet, szemtől szembe álljon azzal, amit a szentély rejt." 

"A fekete nappalban, íme, itt a világfényes éjszaka." 

"Istentől Istenig jutottam, mialatt magamban azt kiáltottam: Te én vagyok."

(Hamvas Béla: Eksztázis - részlet)