 |
| Fotó: P. Z. |
Sankara a felébredést úgy határozza meg, hogy mialatt megtörténik,
nem történik semmi. Ennek az eseménynek, amely nem esemény,
három mozzanata van. Az első az, hogy a folyó partján ülök,
és látom, hogy a madár a fűzfa ágán ül, és az ágat a szél himbálja.
A második az, hogy nincs fa és nincs madár, nincs szél és nincs
folyó és nincs part, nem ülök sehol és nem látok semmit, mert
nincs látás, és nincs én, aki látna. A harmadik mozzanat, hogy
a folyó partján ülök és látom, hogy a madár a fűzfa ágán ül,
és az ágat a szél himbálja. Semmi sem történt.
Az első lépés, hogy azt a helyzetet, amelyben vagyok, a maga
teljességében tudatomban megszilárdítom. Nemcsak a folyót és
a fűzfát és a szelet és a madarat. Tudomásul veszem alkatomat
és tulajdonságaimat és sorsom bonyodalmait és életem összegubancolódott
csomóit, és képességeimet, hogy azokat feloldjam, és tehetetlenségemet,
hogy azokat nem tudom feloldani, és emlékeimet, és a bennem
rejlő lehetőségek határtalanságát. Az első lépés: a figyelem
összpontosítása arra a pillanatra, amelyben vagyok. A teljesség
nem azon múlik, hogy az összpontosítás mennyi részletet hord
egybe, hanem azon, hogy milyen mélységig jut el.
A második lépés, hogy ezt a helyzetet elkezdem lebontani. Nincs
tárgy. Amit objektumnak nevezek, az ellentét és ellenfél és
ellenállás, amit én vetítettem ki és lefokozott éberségemben
valóságnak tekintek. Nincs fűzfa és madár, ez mind csupán hullámzó
kedélyem projekciója. De nincs hullámzó kedély, csupán korrupt
tudatom hisz benne. De nincs korrupt tudat és nincs hit, csak
örökké tiszta sima kedély, amelyben ez egész lét képe tükröződik.
De nincs kedély, nincs tükör, nincs kép és nincs látás. Minden
üres. Ez a második lépés.
A harmadik, hogy helyreállítom minden tulajdonságomat és képességemet
és érzékemet, tudva, hogy nincs más, mint üresség, helyreállítom
a dolgokat és korrupt tudatomat és a fűzfát és a szelet és
a folyót és a madarat, tudva, hogy ez az egész káprázat és
érvénytelen. A tudat átlépett a valóság-határon és tudást szerzett,
amelyet a mahájána úgy hív, hogy „gyémántnál keményebb” (Vadzsracseddika).
A kő mint jelkép a hagyományban mindig a romolhatatlan. Az
alkímiában a bölcsek köve az abszolút tudás. Petrus, a kőszikla.
A kábakő. A gyémántnál keményebb kő az alapállás sziklafundamentuma.
Az a hely, ahonnan a valóságot látni. Nincs objektum. „A dolog
gondolatában való hit ki sem mondható.” De a szellemben és
a lélekben való hit éppoly kevéssé mondható ki. „Aki az én,
az élőlény, az egyén gondolatát valóságnak tartja, nem tekinthető
bodhiszattvának.” Minden dolgot fel kell adni, de minden nem-dolgot
is fel kell adni.
Aki a világot komolyan veszi, olyan képzeteket formál, amelyeknek
nincs előfeltételük, vagyis egyetlen előfeltételük van, az
ember korrupt tudata és elhomályosodott ébersége. A világban
való hit alvajárás következménye. „A világ nem világ, ezért
világ.” „Az én nem én, ezért én.”
A gyémántnál keményebb az ékacsitta, amely szó értelem szerint
alaptudattal, vagyis a tudat alapállásával fordítható. Ez az
anyaszült meztelen tudat. Most már újra leülhetek a folyó partján
és nézhetem a széltől imbolygó fűzfaágon a madarat, mert most
már mindez nem objektum és külső és a megzavart tudat kényszerképzete
és káprázat. Mindennek most már nincs rejtett előfeltétele.
A világot már a bhutahatin, vagyis a valóság-határon túlról
látom. Ez már nem látás, hanem - mint a szufi mondja - a látást
a nem-látás tanítja, vagyis ez már eksztatikus tapasztalat.
Eksztázis annyi, mint kívül állni. Kívül állni a szétszórt
nyugtalanságon és belül állni a megvalósított egységen. „Szabad
vagyok önmagamtól, szabad vagyok az éntől.” Szabad vagyok a
szabadságtól. „Aki azt hiszi, hogy van lény, és van megszabadulás,
nem nevezhető bodhiszattvának.” Ez a gyémántnál keményebb tudás.
(Hamvas Béla: Eksztázis - részlet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése