Antevasin: határvidéken

"Erről jut eszembe: megtaláltam a szavam.
Persze a könyvtárban bukkantam rá, amilyen könyvmoly vagyok. Azóta morfondíroztam ezen, amióta csak olasz barátom, Giulio megemlítette azon a római délutánon, hogy Rómának a szex a szava, és megkérdezte, hogy az enyém micsoda. Akkor nem tudtam rá a választ, de gondoltam, majd csak felbukkan valahol, és amikor meglátom, ráismerek majd.

Szóval az utolsó héten megláttam. Egy jógáról szóló régi szöveget tanulmányoztam, amelyben rábukkantam az ősi spirituális keresők leírására. A bekezdésben felbukkant egy szanszkrit szó: ANTEVASIN. Azt jelenti: „az, aki a határon él”. A régi időkben ez egy szó szerinti leírás volt. Arra a személyre utalt, aki maga mögött hagyta a város nyüzsgését, és annak az erdőnek a szélére költözött, ahol a spirituális tanítómesterek éltek. Az antevasin már nem tartozott a falusiak közé – többé már nem volt hagyományos élettel rendelkező családfő. De még nem volt igazán transzcendens sem – még nem ébredt fel, mint azok a szentek, akik a felderítetlen erdő mélyén éltek. Az antevasin valahol a kettő között helyezkedett el. Határlakó volt. Mindkét világot jól láthatta, de tekintetét az ismeretlenre szegezte. És emellett tudós is volt.

Amikor elolvastam az antevasin jellemzését, a felismerés olyan izgalommal töltött el, hogy egy kis vakkantást hallattam. Ez az én szavam, bébi! Ebben a modern világban természetesen átvitt értelemben kell beszélnünk a felderítetlen erdőről és annak határáról, de mégis, lehet ott élni. Lehetséges, hogy ott élsz a régi gondolkodásmódod és az új megértésed csillogó határvonalán, miközben folyamatosan tanulsz és okulsz. Átvitt értelemben, ez a határ állandóan változik – ahogy haladsz előre a tanulmányaidban és a felfedezéseidben, az ismeretlen titokzatos erdeje mindig kitolódik, mindig pár lépéssel előtted jár, és ha az a terved, hogy követed, jobb, ha nem cipelsz túl sok terhet magaddal. Maradj mozgékony, maradj rugalmas. Mondhatnám azt is, hogy síkos. Ami azért vicces, mert egy nappal ezelőtt, amikor az új-zélandi költő/vízvezeték-szerelő barátom elhagyta az asramot, az ajtón kifelé menet kezembe csúsztatott egy baráti búcsúkölteményt az utazásomról. Ez a versszak ugrik be:

Elizabeth, átmeneti állapotban,

olasz szavak és balinéz álmok között,

Elizabeth, átmeneti állapotban,

néha síkos, mint egy halacska….

Az utóbbi időben annyit rágódtam azon, hogy miféle szerepnek kéne megfelelnem. Feleség? Anya? Szerető? Önmegtartóztató? Olasz? Haspók? Utazó? Művész? Jógi? De ezek egyike sem vagyok, legalábbis nem teljes egészében. És Lökött Liz néni sem vagyok. Csak egy síkos antevasin – átmeneti állapotban –, egy tanítvány, aki az újdonság erdejének csodálatos, rémisztő, örökké változó határvonalán él."

(Szöveg: Elisabeth Gilber: Ízek, imák, szerelmek -részlet)