Tudás és tudatlanság, mindkettő elégtelen

Aki az élőlényeket mind önmagában tudja tartani, 

mint Énjének részeit, 

s önmagát mindabban, ami él, 

az nem ismeri többé a félelmet, sem a haláltól, sem mástól.

Mert akinek minden élőlény Én lett, az felébredt; 

s hol marad a bánat és hol marad a gond, ha az Egyet látni tudod?

A tudatlanok a vak sötétségben bolyonganak, 
de még sűrűbb sötétségben járnak azok, 
akik tudást tudásra halmoznak.

Az út máshová vezet, mint ahová a tudás, vagy nem tudás. 
Így tanították az őskor nagy mesterei, akiknek szava reánk maradt.

Aki tudja, hogy a tudás és tudatlanság, mindkettő elégtelen, 
és e kettős felismeréssel lépi át a halált, csak az halhatatlan.

Sűrű éjszakába lép, aki azt hiszi, hogy semmivé válik; 

de még sűrűbb éjszakába lép, aki azt hiszi, hogy valamivé válik.

Más az, mint valamivé, más az, mint semmivé lenni. 
Az ősidők mesterei így tanították, s így maradt reánk a hagyomány.

Aki tudja, hogy nincs valamivé levés, de megsemmisülés sincs, 
és e kettős felismeréssel lépi át a halált, csak az halhatatlan.

(Fotók: Pásztor Zoltán, szöveg: Ísa-upanisad, részlet)