Csillogás: rend a rendetlenségben

Dobronay László tévés rendező-operatőr egy reggel munkába indult gyönyörű, piros sportkocsijával. Elköszönt édesanyjától, aki mindig kikísérte. "Vigyázz magadra, kisfiam!" - mondta a mama, "Persze, vigyázok" - hangzott a rutinszerű válasz. Aztán valahol Fót környékén, egy teherautó előzése közben lesodródott az útról és 140 km/órás sebességgel frontálisan egy fának csapódott...
Amikor kinyitotta a szemét, látta maga előtt az összetört szélvédőt, látott egy mögötte elhaladó autót, majd egy teherautót, ami megáll. Gyorsan kiugrott, hogy szóljon, semmi baj nincs, majd ő intézkedik, de a kocsikísérő akkor már szaladt a közeli üzembe telefonálni. Tudta, hogy a portás emeli a kagylót és hívja az Árpád Kórházat és azt is, hogy az a nő, aki a vonal másik végén felvette a kagylót, egyedül neveli a gyerekét, és legszívesebben otthon lenne, mert a gyereke beteg. Tudta, hogy három mentő van, ebből kettő kint van, a harmadik pedig rossz. Közben a kocsikísérő visszaért, elkezdte terelni a forgalmat, a teherautó vezetője pedig az összetört sportkocsija ajtaját feszegette, hogy kiszabadítson belőle valakit, aki a volánnál ült... valakit, akit eddig önmagának gondolt.
Mindezt és a történet folytatását maga az érintett mondja el Fliegauf Benedek Csillogás című filmjében, amit az éjjel ismét sugárzott az m2 televízió. A riportfilmben három interjúalany meséli el halálközeli élményét: Nádas Péter író, a már említett Dobronay László és Gesztelyi Nagy Judit fuvolaművész, zen buddhista szerzetes.

A három beszámoló bizonyos tekintetben egymásra épül, attól függően, hogy az átélt tapasztalás kinek milyen hatással volt az életére. A legkisebb mértékben - legalábbis, ahogyan ezt a filmből meg lehet ítélni - Nádas Péter élete változott meg, pontosabban, az ő esetében járt a legkevesebb következtetéssel. Azt mondja, annyiban változott, hogy "hidegebb" lett, végletesebben fogalmaz és bizonyos élethazugságokba már nem megy bele. Az átélt eseményekre is a beszélgetés végén azt mondja, "ez nem élmény volt, inkább tapasztalat, ami bizonyos értelemben hiábavaló tapasztalat".
Dobronay László sokkal határozottabban látja a korábbi és a mostani életszakasza közötti alapvető minőségi különbséget, úgy érzi, azóta jobb ember lett. Gesztelyi Nagy Judit még tovább megy. Esetében a gyerekkori metafizikai tapasztalás (egy fűnyíróbaleset után került halálközeli állapotba) szellemi út kezdetévé válik, egy kereséssé, amelynek egyik fontos, következő állomása lesz évekkel később, felnőtt korában, "egy pici, csillogó néni" szellemi segítsége mellett, negyven napos böjtölés után átélt "beavatás". Számomra ez a film legérdekesebb része, a halálközeli élmények elmesélése önmagában nem sok új információt tartalmaz (valószínűleg mindenki ismeri Moody kutatásait a témában, hazánkban pedig tudtommal - többek között - Pilling János végzett ilyen vizsgálatokat).
A Gesztelyi Nagy Judit által végrehajtott gyakorlat az elmondottak alapján - általam - pontosan nem meghatározható, leginkább a tantra-jógára, illetve némely buddhista meditációs technikákra emlékeztet. Azt tudjuk, hogy a tantrikus gyakorlatokat követő misztikus fényélményekről, a "belső fényről" (antar jyotih) az upanisadok óta vannak beszámolók és az Átman megfelelőjeként említődnek meg (Brihad-áranyaka-upanisad I. 3., 28.,). A fények a művelet sikerét jelzik (a fény színétől függően).  Ebben az esetben valószínűleg nem egy "végső" megvalósítás elmondását halljuk (ez a jellemzésből elég biztosan megállapítható), de minden bizonnyal mély tapasztalásról van szó. Külön érdekessége a történetnek, hogy nem egy ismert hagyományvonalon belül, szigorúan ellenőrzött körülmények között zajlott a folyamat, hanem elsősorban az érintett saját törekvéseinek eredményeként.

P. Z.

 Kapcsolódó ajánlott olvasmány: http://dzshana.blogspot.com

"Beavatás és halál egyaránt a varázslatot oszlatja el. (...) A beavatás és az elköltözés nem azt jelenti, hogy az emberi lélek reálisabb környezetbe és természetbe lép át; a környezet és a természet éppen az, ami káprázat, és eloszlik. A lét magasabb fokán természet, tárgy, dolog, anyag, külső egyáltalán nincs másként, csak mint a szubjektív lélek varázslata. A beavatásban módszeresen, spirituális eljárás következtében az ember erre a tényre feleszmél; a halálban erre végzetszerűen fel kell eszmélnie.

S a túlvilágon az embert nem az itt tapasztalt világhoz hasonló magasabb természet és környezet fogadja; ami az embert fogadja, az a kényszerű felismerés, hogy semminemű külső valóság nincs. Ami van és ami a valóság; és az egyetlen valóság, az a spirituális Én. A szubjektum. (...) A túlvilág nem objektív, hanem szubjektív világ, nem tárgyi és a dolgok, hanem alanyi és a szubjektumok világa, és a halottak lényén kívül a túlvilágon egyáltalán semmi sincs. Az egész túlvilág semmi egyéb, mint a halottak szubjektivitása. De nemcsak a túlvilág ilyen szubjektivitás, hanem a lét magasabb foka is az. Az emberi lélek, amikor a beavatás lépcsőit átéli, vagy amikor elköltözik, alapvető változáson esik át: a külső és tárgyi világból önmagát kitépve találja. Kénytelen feleszmélni arra, hogy a külső és tárgyi világ mindig is valótlan volt, és sohasem is volt semmi egyéb, mint lefokozott éberségű létben saját lényének varázslata."

(Hamvas Béla)