2012. jan. 9.

Anyám kisétált a fejemből és eltűnt az ürességben

"Nem vagyunk pesszimisták a dolgokkal kapcsolatban, hanem megfigyeljük őket, így nem várunk az élettől mást, mint ami az valójában. Meg tudunk birkózni az élettel: elviseljük, amikor nehéz, és örömünket leljük benne, amikor bűbájos. Ha megértjük ezt, akkor anélkül élvezhetjük az életet, hogy annak tehetetlen áldozatai lennénk. Mennyi szomorúság mérgezi meg az emberi létet, azáltal, hogy mást várunk az élettől, mint amit az ad! Olyan romantikus gondolatok lepik el tudatunkat, hogy: egy nap majd találkozunk a „Nagy Ő"-vel, egymásba szeretünk, hogy soha sem veszekszünk, és teljes egyetértésben éljük az életünket. De mi van a halállal? Valószínû ezt gondolod: „Nos, lehet, hogy egyszerre fogunk meghalni." Ebben reménykedsz, ugye? Először van a remény, aztán pedig a kétségbeesés, amikor a szeretett személy előtted hal meg, vagy ha lelép a postással, vagy az utazási ügynökkel. (...)"

Fotó: P. Z.

"Meditáció közben semmi mást nem teszünk, csupán szemléljük, mi is a bánat valójában. Nem azt mondjuk, hogy nem szabadna szomorúnak lennünk, amikor valaki olyantól válunk el, akit szeretünk, mert ez egy teljesen természetes dolog, nem? De most, meditálóként, elkezdjük megfigyelni a szomorúságot azért, hogy megérthessük, ahelyett, hogy megpróbálnánk elfojtani, úgy csinálni, mintha sokkal súlyosabb lenne, mint valójában, vagy egyszerûen keresztül nézni rajta. Angliában, amikor valaki meghal, az emberek azon vannak, hogy elnyomják a bennük keletkező szomorúságot. Megpróbálnak nem sírni, vagy érzelgősnek mutatkozni, nem akarnak feltűnést kelteni, kimértek maradnak. Aztán később, amikor elkezdenek meditálni, hirtelen csak azon kapják magukat, hogy elkezdenek sírni egy olyan személy halála fölött, aki már tizenöt éve elhunyt. Annakidején nem tették ezt, így most jött elő belőlük, tizenöt év múltán. Amikor valaki meghal, nem akarjuk kimutatni a bánatunkat, mert úgy hisszük, ha sírni kezdünk, akkor gyengék vagyunk, vagy esetleg kellemetlenséget okozunk másoknak, ezért magunkba fojtjuk mindezt, nem vesszük észre ezen dolgok természetét, úgy, ahogy vannak, nem tudatosítjuk ezen emberi reakciónkat, és nem tanulunk belőle. Amikor meditálunk, megengedjük a tudatunknak, hogy kinyíljon és az addig elnyomott és elfojtott dolgokat a felszínre hozzuk a tudattalanból, mert amint ezek a dolgok tudatosulnak, lehetőség nyílik arra, hogy elenyésszenek, ahelyett, hogy visszasüllyednének a tudattalan homályába. Megengedjük nekik, hogy megszűnjenek, elengedjük őket, és nem pedig ellökjük őket magunktól. (...)

Emlékszem egy meditációs élményemre, ami a Thaiföldön töltött első évemben történt. Az év nagy részét egyedül töltöttem egy kis kunyhóban, és az első pár hónap nagyon szörnyű volt - mindenféle dolgok árasztották el a tudatomat: megszállottság, félelem, rettegés, gyűlölet. Azelőtt soha nem éreztem még ilyen intenzív gyűlöletet. Sohasem hittem volna magamról, hogy gyűlölöm az embereket, de ezen meditációs időszak néhány hónapja alatt úgy tűnt, mindenkit utálok. Képtelen voltam bárkiről is valami szépet gondolni, túl sok ellenszenv került a felszínre. Aztán egy délután egy furcsa vízióm támadt - azt hittem megőrültem -, embereket láttam, akik kisétálnak az agyamból. Láttam az anyámat, amint épp kisétál és eltűnik az ürességben. Aztán következett az apám, majd a nővérem. Mindez teljesen valóságosnak tűnt, és biztos voltam benne, hogy megőrültem! Mindamellett, ez egyáltalán nem volt kellemetlen élmény. Másnap reggel, amikor felébredtem és körülnéztem, úgy éreztem, hogy minden, amit látok: szép. Minden, még az egyébként legkevésbé szép részlet is szépnek tűnt. Teljesen le voltam döbbenve. A kunyhó maga egy megmunkálatlan építmény volt, senki sem mondta volna szépnek, de nekem mégis palotának tűnt. A körülöttem lévő borzas fák, a világ legszebb erdejének látszottak. A nap sugarai az ablakon keresztül megvilágították a műanyag étkészletemet, és mindez oly' csodálatos volt! A szépség ezen érzete kb. egy hétig maradt velem, és ezt megvizsgálva rájöttem: valójában ilyenek a dolgok akkor, amikor a tudat tiszta. Azelőtt, ha keresztülnéztem egy mocskos ablakon, nem is vettem észre, hogy az az ablak mocskos, azt gondoltam, ez eredetileg is ilyen - mivel az évek alatt annyira hozzászoktam a piszokhoz az ablakon. Ha hozzászokunk, hogy állandóan egy mocskos üvegű ablakon keresztül kell néznünk a világot, akkor minden szürkének, koszosnak és visszataszítónak látszik. A meditáció egy módszer arra, hogy megpucoljuk az ablakot, megtisztítsuk a tudatot, hogy megengedjük a dolgoknak azt, hogy tudatosakká váljanak és, hogy elengedjük őket. Aztán a bölcsességgel, a Buddha-bölcsességgel szemléljük a dolgokat, teljes valójukban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy megragadjuk a szépséget, a tudat tisztaságát, hanem arról, hogy megértjük ezeket. Így a bölcsességgel felruházva szemléljük a természet működését és ezért többé már nem vezet minket az orrunknál fogva azáltal, hogy szokásokat kreáltat velünk az életünkre vonatkozóan, a nem-tudás segedelmével. (...)"

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...