A főszemély is, a néző is te vagy

Prae-existentia

Isten gondol öröktől fogva téged,

elméjében léted mint szikla áll.

Mi ehhez mérve habfodornyi élted?

és mit változtat rajtad a halál?

A csoda és nézője

Pőre lovasok suhannak az égen,

a béka látja, ugrál és brekeg:

"Ó, látomásom! ó, egyéniségem!

ó, lángelmém, hogy ilyet képzelek!"

A tünemények tengere

Lenge forgatag tajtékzik bomoltan,

apaszt és áraszt nappalt, éjszakát,

nem köt meg minket, se élve, se holtan,

bármelyik örvényét evezzük át.

Existentia

Felébredek: nem az vagyok, ki voltam.

Elalszom: holnap megint más leszek.

De élve, holtan, utcán, kriptaboltban

én emlékezem és én feledek.

Vetített tünemények

Életed: tarka pergő kép a leplen,

a főszemély is, a néző is te vagy;

a lámpa kigyúl, a kép tovalebben,

hogy fényben felocsúdj, vagy felriadj.

(Fotók: Pásztor Emese, szöveg: Weöres Sándor)

Elégedettség testnek, léleknek

Régóta terveztük, tegnap végre sikerült eljutnunk a debreceni Govinda Vegetáriánus Étterembe egy ebédre, amelyet a Krisna-tudatú Hívők Közössége üzemeltet. Az egyirányú Magyari utca elején, a 2. szám alatt található vendéglátóhely autóval a belváros irányából a Kassai útról közelíthető meg. A keskeny utcában nem lehet parkolni, de az udvarban van néhány, a vendégek számára fenntartott hely, nem túl tágas, 3-4 személygépkocsi elfér benne. Ha ez mind foglalt, az utcában tovább haladva, a közeli Virág, vagy Kinizsi utcákban biztosan akad parkolási lehetőség, onnan sincs túl messze visszagyalogolni.
Az étteremben egy külső, fedett terasz és egy belső helyiség közül lehet választani, az utóbbiba utcai cipővel nem szabad belépni. Ha jól emlékszem, bent négy, kint három asztal található. A belső térben a valláshoz kapcsolódó képek, tájékoztatót láthatók.
Étlapról, az asztalnál lehet rendelni, nem pultos kiszolgálás van, kihozzák az ételt. Indiai jellegű, fűszeres, választékos ételeket kínálnak, az árak ITT olvashatók. Mi úgynevezett kis Govinda tálat rendeltünk (ez is elég egy nem túl nagy étkű embernek), amiben egy kis leves mellett általam nem igazán felismerhető, de kétség kívül ízletes fogások voltak. Mivel nem csak vegetáriánusok járnak ide ebédelni, a hús ízére emlékeztető ételeket is készítenek, mi is kaptunk olyan főzeléket, amiben ilyen darabkák voltak - mint megtudtuk, ennek alapanyaga házi tejből készült sült sajt.



Az étterem honlapja szerint "bárhol térjen is be egy Govinda Étterembe, biztos lehet benne, hogy tökéletes tiszta vegetáriánus - húst, halat, tojást nem tartalmazó - ételféleségeket ízlelhet meg. Govinda egy név, mely arra a személyre utal, aki elégedettséget okoz az érzékeknek. A Govinda Éttermekben készített ételek tökéletesen hűek nevükhöz, hiszen egyszerre táplálják a testet és okoznak elégedettséget a léleknek. Hogyan lehetséges ez? Az általunk készített ételek egyszerre tartalmazzák mind a hat ízt - sós, édes, keserű, savanyú, fanyar és csípős - így elégedetté teszik az elmét, amely a jóllakottság érzéséért felelős "hatodik érzékünk". Emellett természetesen már a felszolgált ételféleségek látványa önmagában is az elégedettség érzését kelti, köszönhetően a felhasznált zöldségfélék és fűszerek harmonikus színvilágának. Az ízletes főételek mellett minden Govinda Étterem kínálatában szerepelnek házi készítésű édességek, valamint italok, melyek nyáron kellemesen lehűtenek a nagy forróságban, míg télen fűszerezésüknek köszönhetően átmelegítik a testet."


Aki szereti a különleges ételeket, a választékos ízeket, a barátságos környezetet, érdemes kipróbálnia. Én még időnként biztosan máskor is betérek, a további kínálattal is szeretnék megismerkedni.

P. Z.

A Krisna-tudatú Hívők Közösségének debreceni templomát, annak megalakulásakor felkerestem, a látogatásról készült beszámolóm elolvasható az alábbiakban. A somogyvámosi Krisna-völgyről pedig ITT írtam.

Gyengédséggel vetni el a magot, és örvendezve aratni

Fotó: P. Z.

Akkor egy szántóvető mondá: Beszélj nekünk a Munkáról.
És ő válaszolt, mondván:
Dolgoztok, hogy lépést tartsatok a földdel és a föld lelkével.
Mert dologtalannak lenni annyi, mint elidegenedni az évszakoktól,
és kilépni az élet menetéből, mely méltósággal és büszke alázattal
halad a végtelenség felé.
Amikor dolgozol, fuvola vagy, melynek szívén áthaladva a múló percek
susogása zenévé változik.
Melyikőtök maradna süket és néma nádszál, mikor minden egyéb
összhangzóan együtt énekel?
Mindig azt hallottátok, hogy a munka átok, a robot szerencsétlenség.
De én mondom néktek, ha dolgoztok, beteljesíttek egy darabkát a föld
legmesszibb álmaiból, azt a darabkát, melyet rátok szabtak, amikor az
álom megszületett,
És amíg munkálkodtok, igazán szeretitek az életet,
És az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt
ismerősötök az élet legbensőbb titka.
Hanem ha fájdalmatokban a születést csapásnak, a test fenntartását
a homlokotokra írt átoknak nevezitek, akkor én azt válaszolom, hogy
semmi egyéb, mint homlokotok verítéke moshatja el onnan azt, ami oda
íratott.
Hallottátok azt is, hogy az élet sötétség, és ti fáradalmatokban
visszhangozzátok, amit a megfáradtak mondottak.
És én azt mondom, az élet valóban sötétség, ha nincsen akarat,
És minden akarat vak, ha nincsen tudás,
És minden tudás hiábavaló, ha nincsen munka, és minden munka üres, ha
nincsen szeretet;
Ha pedig szeretettel dolgoztok, önmagatokat összefűzitek önmagatokkal,
egymással és Istennel.
És mit jelent az, hogy szeretettel dolgozni?
Úgy szőni gyolcsot, hogy a szálat a szívedből húzod, mintha azt a
gyolcsot az viselné majd, akit szeretsz.
Szeretve építeni a házat, mintha az lakna majd benne, akit szeretsz.
Gyengédséggel vetni el a magot, és örvendezve aratni, mintha az enné a
gyümölcsöt, akit szeretsz.
A magad képére alakítani mindent, saját lelked leheletével.
És tudni azt, hogy körülötted állnak mind az áldott halottak, és
figyelnek téged.
Gyakran hallottalak benneteket, amint ezt mondjátok, mintha álmotokban
beszélnétek: 

- Aki a márványt faragja, és saját lelke képmását felleli
a kőben, nemesebb, mint aki a földet szántja.
- És aki foglyul ejti a szivárványt, és az ember képmására vászonra
fekteti, az több, mint aki sarut készít a lábainkra.
De én azt mondom, nem is álomban, hanem a délidő túlontúl éber
pillanataiban: a szél nem beszél ékesebben a hatalmas tölgyfához, mint
a fűszálak legkisebbikéhez.
És egyedül az nagyobb, aki a szél szavát a saját szeretete által édesebb
dallá teszi.
A munka a láthatóvá tett szeretet.
És ha nem tudsz szeretettel munkálkodni, hanem csak utálattal, akkor
jobb, ha otthagyod munkádat, és leülsz a templom kapuja elé, és
alamizsnát kérsz azoktól, akik örömmel munkálkodnak.
Mert ha közönnyel sütöd a kenyeret, keserű kenyeret sütsz, amely az
ember éhének csak felét mulasztja el.
És ha utálattal sajtolod a szőlőt, utálatod mérget párol a borba.
És énekelj bár úgy, mint az angyalok, ha nem szeretsz énekelni, dalod
süketté teszi az emberek fülét a nappal és az éjszaka hangjaira.

(Kahlil Gibran: A próféta - részlet, forrás: www.terebess.hu)

A lét végső értelme

Fotó: P. Z.

Nem tudom eldönteni, hogy metafizikát olvassak, vagy főzzek inkább. A lét végső értelme és a hideg fokhagymaleves nem is esik olyan messze egymástól.

(Frances Mayes: Napsütötte Toscana)


Ezt az idézetet duende adatlapján láttam az imént, délután pedig, amikor ezt a fotót készítettem, arra gondoltam, hogy lehetne egy "felhőblogot", vagy "égblogot" indítani (énblog helyett égblog). Csak képek lennének benne, semmi más, mindegyiken az Ég. Mindig ugyanaz, de mindig máshogy. A forma ezernyi megjelenése, állandó tartalommal.
A fotók nézegetése és a hideg fokhagymaleves szürcsölgetése közben lehetne például azon elmélkedni: egy vízcsepp ki tud lépni az örök körforgásból? Ha lenne tudata, mit tapasztalna belőle?
És persze a "klasszikus" kérdés: egy vízcsepp tud szomjazni? Egyáltalán: létezik vízcsepp, vagy csak víz van?
Ennyi elég is. Nem kell nagyon túlbonyolítani.


(Az alsó kép a fentinek a közepe.)

A fazekas legendája

Már vagy húsz éve, hogy erre a tanításra rábukkantam, nemrég megint eszembe jutott. Akkor még ritkán lehetett magyar nyelven ilyesmit olvasni, hozzám jógás körökből jutott el egy fénymásolt változat. Később Popper Péter Az önmagába térő ösvény című könyvében is láttam. Nekem ez volt az első "találkozásom" a buddhizmussal, és annyira megtetszett, hogy figyelmem rögtön felé fordult. Bár nem nagyon értettem, miről szól, de éreztem, hogy valami nagyon mély mondanivaló húzódik meg mögötte, sokkal több, mint amit első olvasatra érteni vélek, a látszólagos pesszimista hangvétel mögött valami határtalan derű és nyugalom tükröződik. Most elolvasva egész mást jelent, mint akkor, de "még mindig nem végeztem vele" teljesen...

Kuan Yin (Fotó: P. Z. - a kép a tari sztúpában látható)

"Réges-régen élt egyszer Indiában egy Kámanita nevű fiatalember, dúsgazdag kereskedőcsalád sarja. Megismerkedett egy Vaszhitti nevű lánnyal, és lángoló szerelemre gyúltak egymás iránt. S bár szerelmük az égig lobogott, mégsem lehettek egymáséi, mert Vaszhitti haridzsán volt, érinthetetlen az előkelő Kámanita számára. A kaszt törvényei erősebbek voltak, mint ők. Egy idő után el kellett válniuk. Kámanita megnősült, rangjához illő gazdag leányt vett feleségül, egyesítették a vagyont, hajóik úsztak a folyókon, karavánjaik járták az országutakat, palotájukban nyüzsögtek a szolgák és az ágyasok.
Egy napon híre jött, hogy egy Angulimála nevű kegyetlen rablóvezér érkezett a vidékre. Az a terve, hogy megrohanja Kámanita palotáját és mindenét elrabolja. Kámanita fegyverbe szólította a szolgáit, és ő maga is felfegyverkezve, háza lapos tetejéről fürkészte a rablókat, készült a harcra. S az éjszaka első harmadában azon töprengett, hogyan fogja ádáz tusában megvédeni mindazt, ami az övé. Az éjszaka második harmadában az jutott Kámanita eszébe, hogy mi lesz akkor, ha a rablók erősebbek? Mindenétől megfosztják. Semmije sem marad. S megdöbbenésére valami megkönnyebülésféle kezdett benne felderengeni. Mennyi gondtól, aggodalomtól, kínos napi kötelességtől szabadulna meg! S az éjszaka harmadik harmadában már várta a rablókat. Bárcsak jönnének, és elhoznák a sok nyűgtől való megszabadulást. De a rablók nem jöttek. Hajnalodott, felkelt a nap. Akkor Kámanita azt kérdezte magától: Miért kellenek ehhez rablók? Felkelt, lerakta fegyvereit, hátra sem nézve kiment a palotából, és elindult az úton. Szabad volt. Most már tudta, mi az, ami nem kell neki, de még nem tudta, mi az, ami kell. Így vándorolt, bolyongott az országban, amikor híreket hallott arról, hogy egy Buddha jött el megint a világba, és tanít. Nyomába eredt tehát.


Ámde Buddha is vándorolt, és Kámanita évekig nem tudta megtalálni. Mígnem egyszer Buddha azt mondta az őt kísérő tanítványoknak, hogy egy időre egyedül szeretne maradni. Megbeszélték az újbóli találkozás helyét, és Buddha egyedül ment tovább.
Egy falu szélén esteledett rá. Betért az első házba - a fazekas háza volt -, és engedélyt kért, hogy az éjszakát a tornácon tölthesse. Néhány óra múlva odaérkezett Kámanita is. Neki is megengedték, hogy a tornácon éjszakázzon, elférnek ketten is. Buddha kérdezgetni kezdte az érkezőt, ki ő, és mi hajtja vándorútra. Kámanita elmesélte történetét, s azt, hogy ő a Buddhát keresi, a tanítványa kíván lenni.
Buddha nem mutatkozott be, ehelyett így szólt:
- Én jól ismerem a Buddha tanításait. Hosszú az éjszaka, elmondom neked.
Buddha tanítani kezdte Kámanitát, de ahogy előrehaladtak a Tanban, úgy lett az új tanítvány egyre szomorúbb.
Végül félbeszakította:
- Ne haragudj, de te biztosan rosszul ismered a Tanítást. Az a Buddha, akit én keresek, ilyen szamárságokat nem taníthatott.
Buddha elhallgatott.
Hajnalra virradva Kámanita útnak eredt, de egy arra rohanó megvadult bika felöklelte és összetaposta őt. Kámanita meghalt a fazekas háza előtt. Amikor Buddha ezt a történetet elmesélte tanítványainak, nagyon megharagudtak rá. Megkérdezték, tudta-e, hogy Kámanita reggel meghal? Buddha azt felelte: Tudta, hogy ez a Kámanita életének utolsó éjszakája. Ez még kevésbé tetszett a tanítványoknak. Megkérdezték: Miért nem mondta meg Buddha, hogy ő kicsoda? "Mert nem az ember a fontos, hanem a Tanítás" - felelte a Megvilágosodott.
- S tudja-e, hol van most Kámanita - kérdezték a tanítványok.
- Kámanita a Napnyugati Paradicsomba került, mert igaz ember volt, az igazságot kereste. De vissza kell még térnie a Földre, mert találkozott az igazsággal, és nem kellett neki...


Ez idő alatt pedig Vaszhitti hű maradt szerelméhez. Magányosan élt. Azután ő is hallotta, hogy mindenfelé megalakulnak Buddha kolostorai, vonzotta őt a Tanítás, és belépett az egyik kolostorba szerzetesnőnek. Buddhának pedig az volt a szokása, hogy sorba járta a kolostorokat, és mindenütt időzött egy darabig. Egy napon Vaszhittiékhez is elérkezett, és velük maradt. Vaszhitti szívének minden rajongása, hite, bizalma, lelkesedése Buddhára áradt. Amikor Buddha tovább vándorolt, minden szerzetesnőnek adott egy meditációs mondatot.
Amikor Vaszhittihez ért, ránézett és így szólt:
- Minden emberi kapcsolatból szenvedés fakad. Ez a te mondatod, leányom, erre az életre.
Vaszhitti elégedetlen volt a mondatával. A többiek gyönyörű, mély értelmű, titokzatos szövegeket kaptak, ő meg ilyen egyszerűt. Hogyan lehet ezen meditálni? Elhatározta, hogy Buddha után megy, és új mondatot kér tőle. De nem sikerült utolérnie a vándorló Mestert, s mire a közelébe jutott, Buddha már halott volt.
Magára maradt hát a mondatával: Minden emberi kapcsolatból szenvedés fakad! S mert mégiscsak Buddhától kapta, meditálni kezdett. S ahogy elmélyült benne, úgy tárult fel előtte ennek a mondatnak végtelen mélysége és háttértartománya.
Megöregedett, meghalt, és nem ért a meditáció végére. Újra meg újra megszületett, sok életet élt le, s még mindig a mondatán gondolkodott. Végül már olyan tökéletes lett Vaszhitti, hogy nem emberként, hanem égitestként jelent meg a világban, ott fénylett a kozmosz éjszakájában ötmillió évig mély meditációba merülve. S aztán egyszer csak történt valami. A nagy, néma, csillagos világmindenségből lassan kiformálódott Buddha, az ő imádott Buddhája. Azt kérdezte:
- Elkészültél-e, leányom, a mondatoddal?
- Uram, azt hiszem, hogy most már elkészültem vele.
- Örülsz-e, hogy újra találkozunk?
- Uram, teljesen mindegy...

- Látom, leányom, hogy tényleg elkészültél a mondatoddal! - szólt Buddha, és szétfoszlott a semmibe."

Három szín: kék, fehér, sárga

- Azon gondolkodom - mondtam a Mesternek -, hogy a századik születésnapod alkalmából mit is kívánhatnék neked. Lenne-e értelme bárminek is, az adott helyzet paradoxonát figyelembe véve. "A sok boldog születésnapot!" elég különösen hangzana - a sok is, a boldog is, a születésnap is, de még az "Isten éltessen!" sem szólna teljesen helyénvalón.

Erre ő elmosolyodott és így szólt:

- Álom volt, hogy megszülettem.

(Kép és szöveg: P. Z.)

Steel Dragon

Néhány éve véletlenül bukkantam rá a tévében a Stephen Herek rendezte Rocksztár című amerikai filmre. Először csak a zenéje tetszett meg, aztán a végére kiderült, hogy más miatt is jó. A történet röviden: Chris Cole (Mark Wahlberg) legmerészebb álma teljesül, amikor a világhírű Steel Dragon nevű heavy-metal együttes megüresedő énekesi helyére kerülhet és addigi szürke hétköznapjait egyetlen pillanat alatt felváltja - ahogy mondani szokták -, a siker, a pénz és a csillogás.
A kezdeti felhőtlen boldogságot azonban hamar beárnyékolják a nagyvilági élet árnyoldalai, mindezek következményeként a barátnője (Jennifer Aniston) is elhagyja, ráadásul, amint kiderül, még a saját ötleteire, dalaira sem kíváncsi senki, kizárólag a neki szánt szerepet kell betöltenie. A film legjobb része, amikor mindezt belátva kilép ebből a felszínes világból, amelyben egyre kellemetlenebbül érzi magát: egy koncerten észrevesz egy jó hangú fiút, akit felemel maga mellé, pontosabban maga helyett (a fenti linken épp ez a jelenet látható). Ő pedig koncert közben egyszerűen kisétál. Ilyen egyszerű! A dolgok általában nem túl bonyolultak.
Szóval: Rocksztár - jó film, jó zene.

P. Z.