A Theravadin nevű amerikai blog szerzője nagyon ötletesen - ezzel is segítve a folyamat jobb megértését - egy diagram alkalmazásával ábrázolta azt az öt mentális tényezőt, amelyek a meditációs gyakorlás során, a dhyánák (páli: dzshánák) kifejlesztésekor jelentkeznek, illetve a dhyánák jelenlétét jelzik megjelenésükkel, felerősödésükkel, vagy éppen eltűnésükkel.
>Amerikára egyébként ebben a tekintetben újabban érdemes figyelni, egyre több, komoly megvalósítást elért gyakorlóról értesülni, hogy most csak kettőt említsünk: Tina Rasmussen és Stephen Snyder, akik Pa Auk Sayadaw útmutatásai alapján érték el a negyedik arúpa dhyánát (!). Érdekességként említem meg, hogy Láma Anagarika Góvinda szerint Sri Lankán a hagyomány szerint ezer éve egyetlen egy bhikkhunak (szerzetesnek) sem sikerült még az első dzshána realizálása sem. Ez mellesleg elég érdekes lenne, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon is vannak - most élő - olyan gyakorlók, akik az első dhyánát (jóval) meghaladó elmélyülési szintek elérésére képesek - bár ez önmagában még nem cáfolná az előző állítást, csak valami alapvető problémára utalna egy olyan ország esetében, ahol nagyon sok buddhista szerzetes él.<
 |
| Az első dhyána |
Az elmélyedésnek ezek a tényezői (jhánanga) a négy dhyánában (ennek a kifejezésnek egyelőre nincs elfogadható magyar megfelelője, ezért szükséges a szanszkrit vagy páli formulát használni) különbözőképpen vannak jelen, éppen ez ad lehetőséget a szintek azonosítására. A dhyánák sorban követik egymást, előbb csak az elsőt lehet realizálni, azután a másodikat és így tovább, minden következő szint birtoklásának feltétele az előző megvalósítása. Lényegében a tudat egyre koncentráltabb állapotairól van szó, amelyek a samádhi irányába haladnak, így értelemszerű, hogy a tudat nem lehet "koncentráltabb", ha a "kevésbé koncentrált" állapotot még nem érte el.
Részletes magyarázatra itt most nem vállalkozom, röviden összegezve, az öt mentális tényező: a vitakka a tudat kezdeti bevetése, amely a tudatot a koncentráció tárgyára irányatja, a vicára a tudat fenntartott alkalmazása, amely a tudatot a tárgyon tartja (rögzíti), a píti az elragadtatás, a sukha a boldogság (a kettő nem ugyanaz), az ekaggatá pedig az egypontúság, egyhegyűség. (Bővebben erről egy nagyon jó ismertetés olvasható magyar nyelven Bhikkhu Bodhi: A nemes nyolcrétű ösvény című könyvében, a fenti linken pedig megtekinthető az említett amerikai blogbejegyzés a többi diagrammal.)
A szemléltetésből jól látszik, hogy valójában az ekaggatá, a tudati egypontúság megjelenése, majd fokozatos erősödése mellett a másik négy tényező fokozatos elhagyása zajlik azzal a különbséggel, hogy a sukha, a nem hétköznapi, "határtalan" boldogságérzet az első szinten még nincs jelen, csak a második és a harmadik dhyánában. A negyedik dhyána elérésének pedig épp ennek a tényezőnek - mint utolsó összetevőnek - az elhagyása a kísérője, sőt, feltétele is. (Ebben a "versben" a sukhát "Ánandának" nevezem, ebben az esetben ugyanarról van szó.)
Nem egy fokozatos, észrevétlenül "egymásba olvadó" tudati átalakulást figyelhetünk meg, a négy szint egymástól jól elkülönül, inkább különböző "lépcsőknek" kell tekintenünk azokat, amelyek között a váltás gyorsan, drasztikusan, jól felismerhető módon, elementáris erővel következik be ("mintha az ember egy mély kútba zuhanna"). De még ezek között is kiemelten fontos kettő: az első és a negyedik dhyána. Valójában ezek számítanak igazi "küszöböknek", az egész folyamat megindulása és a legutolsó lépés, a (részleges) "megérkezés", amely alapvetően különbözik minden addigi hétköznapi tapasztalattól, és már ennek elérése is közvetlen sorshatásokkal jár. (Ez a két szint a legnehezebb is.)
A negyedik dhyána azonban még nem a tudat "egyesítettségének" legmagasabb elérhető fokozata, hiszen ezután következik a négy arúpa (páli: áruppá) dhyána, forma nélküli (vagy anyagtalan) állapot, amelyek a negyedik dhyána "transzcendentálásával" érhetők el. (Ezekkel most itt nem foglalkozom.)
Már a negyedik dhyánában is olyan tapasztalásról beszélünk, amely hétköznapi tudattal felfoghatatlan, még a hosszú évek óta rendszeresen gyakorlók közül is csak nagyon kevesen érik el. Ennek elsősorban nem technikai, hanem egzisztenciális okai vannak, a dhyánák kifejlesztése, módszertanát tekintve végtelenül egyszerű és viszonylag könnyen megvalósítható. Természetes nagy mértékben az egyéni adottságoktól, a tudat rugalmasságától és egyéb tényezőktől függően, de az akadályok csak a legritkább esetben technikai jellegűek és ezeket is a legkönnyebb orvosolni, az egyéni élethelyzetből adódó nehézségek - motiválatlanság, csüggedés, a helyes szemlélet hiánya, stb. - általában sokkal nagyobb gátat képeznek.
(A témával majd később még többször foglalkozom és azzal is, hogy értelmezésem szerint kétféle meditáció létezik: a "száraz" és a "nedves" út, a dhyánák kifejlesztésén alapuló és a "sugárzó kontemplációkat", transzcendens minőségeket alkalmazó módszer.)
Pásztor Zoltán
2 megjegyzés:
Több helyen is olvastam már, meg hát logikus, hogy a nyugati világ ego-vágymegvalósító központúsága egy idő után átcsap a belső útkeresés iránti vágyba, (pontosabban irányt változtat), és mivel keleten a szerzetesi hagyományokból kifolyólag nem szokás szabadjára engedni az egót, ezért várható, hogy a nyugati emberek, akik a megszabadulás útjára léptek, sokkal nagyobb "eredményeket" érnek el.
Ezt mondjuk onnan is logikusnak vélem, hogy én nem voltam túl sikeres az életben, és aztán fordultam a szellemi útkeresés irányába, és egy ponton kiderült, hogy a "megtett feladatok, elért életbeli sikerek nélkül" elképzelhetetlen a további fejlődés.
Az Anagarika Góvinda által említett megállapításon sokat gondolkodtam, több magyarázat is lehetséges. Egyrészt megfigyelhető egy olyan folyamat, hogy a dhyánákat - a valóságtól eltérően - egyre elérhetetlenebb régiókban képzelik el, vagyis akár téves dhyána-értelmezés is szóba jöhet. (Az sem kizárt, hogy más irányzatok szándékos, vagy ismeretek hiányán alapuló "leminősítéséről" van itt szó, nem tényszerű megállapításról.) Másrészt az, hogy valaki szerzetesnek áll, még önmagában nem garancia semmire. Adott esetben egy világi életet élő, dolgozó, családdal rendelkező ember, az átélt tapasztalatok hatására akár sokkal nagyobb hajtóerővel is bírhat, mondjuk épp a családja iránt érzett aggodalom, vagy konkrét sorscsapások hatására, mint az, aki a világi élettől teljesen elvonult.
Megjegyzés küldése